Nagyapjának, a köztiszteletben állt, legendás dr. Várady Imrének a közelmúltban megjelentetett kétkötetes naplója után dr. Várady Tibor az unoka elkötelezettségével tovább bóklászott családja nagybecskereki, több mint százéves, háromgenerációs ügyvédi irodájában, s a gondosan megőrzött aktákból kiválogatott egypárat, amely rendkívül érdekes, megrázó személyes sorsokat mutat be különösen feszült történelmi szituációkban. Könyvének előszavában hangsúlyozza, hogy a történetei egytől egyig hitelesek, szereplői pedig mind valóságos személyek. A kötet lapjain igyekszik rávilágítani arra, hogy a (rendszerint politikusok által) felajzott indulatok idején, felhevült korszakokban, amikor a „képletek uralkodnak”, amikor „minden a besoroláson múlik”, s elfogadhatatlan az ellenséghiány, mit tesz az addig békésen egymás mellett élt, három nemzetiség (magyar, német, szerb) tagjaival a történelem. S hogy a történelmi viharok sodrában az — egyszer a kisebbséghez, máskor a többséghez tartozó — ember mit tehet a másik emberért, hogy ne legyen annyira kiszolgáltatott akkor, amikor a gyűlölt irányba való legkisebb elmozdulás is bűncselekménynek számít.

Az ügyiratokból felsejlő, megrázó sorsoknak a szépirodalmi hangot sem nélkülöző bemutatásával, nagyapja vonatkozó naplófeljegyzéseinek idézésével és a személyes élményeinek, élettapasztalatainak szellemes elmondásával arra világít rá a szerző, hogy a legszörnyűbb történelmi helyzetekben is voltak világosfejű, bátor emberek, akik kiálltak vétlen honfitársaik mellett. Közöttük a saját nagyapja és édesapja is, akik — az ügyiratok tanúsága szerint — ha kellett, ingyen jogvédelemben részesítették a rászorulókat, s akik tisztában voltak azzal, hogy: „keményen ideológiafüggő korszakokban a hitelesség nem a történet felépítésén és bizonyíthatóságán múlik, hanem azon, hogy mennyire áll közel az uralkodó képlethez”. Például azt, aki német hadseregben szolgált, ha nem is a saját elhatározása alapján, nemigen lehetett kivonni a „fasiszta ellenség” képletéből, bármilyen vétlen életet is folytatott különben. Az az asszony, aki némethez ment férjhez, ugyanúgy gyűjtőtáborba került, mint a férje, ezért a II. világháború során gyakoriak voltak Bánátban a válások. Látja a szerző a kis emberi fondorlatokat a történelem ellenében, látja azt is, hogy a válások gyakran nem a házasságról szóltak, gyakran nem azon múltak, hogy a házasfelek milyen viszonyban voltak egymással, hanem hogy „milyen viszonyban voltak a történelemmel”. „Az arányvakságban szenvedők nem képesek a képleteken belül választóvonalakat látni” — mutat rá a lényegre Várady Tibor professzor.

Az érdekfeszítően megírt történetekből, jogi esetekből — amelyeknek szinte mindegyike önálló novellaként is megállná a helyét, olyan erős a nyelvi expresszivitásuk — rendre kiderül, hogy a történelem viharában hogyan torzul el a normális élet, s a legbanálisabb jogeset is emberi sorsok tükörképe lesz. Fejezetcímekben teszi fel a kérdést a szerző a kellő emberi magatartásformákat keresve a hírhedt névelemzések kapcsán, hogy: „Ki a magyar?”, „Ki nem német?” stb., Várady Imrének életbevágó kérdésekben kell eljárnia: ki a magyar, ki nem, (névelemzés alapján) ki járhat magyar iskolába, ki nem, az unoka pedig meglátja a drámai időszakok emberi sorsaiban a groteszk és az abszurd szituációkat.

Az ellenségkeresés hevületében két gyanútlan, falusi fiatalembert azzal vádolnak be a frissen megalakult Jugoszláviában, hogy át akar szökni Magyarországra, s ott kísérletet tenni a szovjet hatalom megdöntésére (!). Az ő aktáik is ott vannak a Várady-féle ügyvédi irodában, s tanúskodnak a szinte nevetséges ügybuzgalomról, ami nélkül viszont nem lettek volna láthatóak a „jó hazafiak”. Dr. Várady Imre 1912-ben szerb fiatalokat véd meg, akiket az izgatás vádjával pereltek be, olyan bizonyítékkal, hogy szerb királypárti dalokat énekeltek egy becskereki kávéházban, majd 1946-ban a fia, Várady József magyarokat védelmez meg ugyanilyen ügyben. Maga a szerző pedig 1971-ben, a „nagy differenciáció idején” a Symposion „nacionalista és antiszocialista” szerzőjét, Rózsa Sándort részesíti jogvédelemben, amikor háromévi börtönbüntetésre ítélik. „A történelem színpadán is tanúi vagyunk annak — írja Várady Tibor —, hogy váltakozó alakban ugyanaz a jelenség ismétlődik... Nagy történelmi fölfordulások idején az igazságszolgáltató méltósága gyakran azon múlik, hogy különbséget tud-e tenni a valódi veszély és a stréber veszélyhirdetés között. ”

A történelemformálást gyakran uszítás és gyűlöletkeltés befolyásolja. A lelkek kevésbé egzaltált diszpozíciójánál ilyen drákói ítéletek aligha születhettek volna, állapítja meg.

Egészében véve a könyvre, a történetek tálalási módjára jellemző az a tisztafejű, higgadt, korrekt jogászi logika, humanitás, amely a nagyapa hozzáállását is jellemezte anno, azé az emberé, aki a jugoszláviai magyar kisebbség politikai életének az alapját is megvetette, s akit a renomés becskereki lap, a Tükör így jellemez: „Mindenkor korrekt és megbízható volt minden tette, szava, lépése. Az a tisztelet és megbecsülés, amely személyét körülvette, visszasugárzott a magyarságra is...” Végeredményben az igazság keresése vonul végig ezen a könyvön is, akárcsak a Naplón. S noha az ember valójában arra van kárhoztatva, hogy a teljes igazságot sose ismerje meg, az igazság keresése, az igazság felé vezető út megtalálása nélkülözhetetlen az önbecsülésünkhöz, életünk renoméjához.