Senki nem szereti, amikor csikorgó hidegre fordul az idő, olyan dermesztőre, hogy szinte megfagy a lehelet, és még a folyók mozgása is megáll. Furcsa belegondolni, hogy egykor volt olyan tevékenység, amelyet éppen ebben a zord időben végeztek. Olyan feladat, amely nélkülözhetetlen volt a nyári forróság mindennapjaihoz.

Igen, a farkasordító hidegben dolgoztak a jégvágók, akik az élelmiszer tartósítását tették lehetővé az ilyenkor kitermelt jéggel.

Elődeink már az őskorban is tudták, hogy az élelmiszereket hűtéssel tovább lehet tartósítani, hiszen az elejtett vadat jéggel és hóval takarták be. Később a görögök és a rómaiak földbe ásott jégvermeket készítettek, melyeket szalmával és fával szigeteltek. A középkorban pincékben és kutakban hűtötték az élelmiszereket. A jég mint a tartósítás egyik alapeszköze nagyon fontos kellék volt a háztartásokban. A hűtőszekrények feltalálása előtt a természetes jeget használták hűtésre. A vízparti lakók a közeli tóból vagy folyóból nyerték, a távolabb élők pedig a jégkereskedőtől vásárolták meg.

A jégvágás nehéz és életveszélyes fizikai munkának számított. A jégvágók legfőbb szerszáma a balta és a csákány volt. Gyakran használtak jégpatkót vagy jégsarut védőtalpként, melyet a csizmájuk sarkára vagy talpára húztak, hogy könnyebben közlekedjenek a jégen. A kemény, téli fagyokban jégtörő és jégvágó brigádok vonultak ki az ország folyóihoz, tavaihoz, hogy jeget vágjanak. A befagyott jeget baltával betörték, majd a körülbelül 10-20 cm vastagságú tömböt csáklyával húzták ki a partra. Itt kisebb darabokra törték, és kézben vagy kocsin a közeli jégveremhez szállították. A földbe ásott, náddal és szalmával fedett veremben szorosan egymás mellé rakták a jégtömböket, és itt tárolták őket, amíg nem kezdték árusítani.

Amikor beköszöntött a nyári meleg, a jégkereskedők szekérrel, kocsikkal járták a környező településeket. Rendszeres vevőik voltak a fogadósok, hentesek, mészárosok, cukrászok és kocsmárosok. Polgárcsaládok is gyakran vásároltak jeget a saját háztartásukba. Az élelmiszer tartósítása mellett az orvoslásban is nagy szerepe volt a jégnek, gyulladásos betegségek kezelésére használták. 

Budapest utcáin is rendszeresen járt a jeges kocsi. A soroksári, sváb származású jégkereskedők a Duna jegét árulták a fővárosban. Az 1870-es évektől kezdve szaporodtak el a kocsmák és a hentesüzletek hazánkban, és mivel az áru tartósítása hideget igényelt, az első jégvermek is ezeknek a vállalkozóknak a tulajdonában voltak. Később a szódavízgyártók, sörgyárak és más italgyárak is igényt tartottak a jégre egész évben. Írásos források szerint még a nyári temetések is felhajtották a jég iránti keresletet.

Kik voltak a jégvágók?

A jégvágók termelték ki a jeget a magántulajdonban lévő gyárak és üzletek számára. A mészárosoknak, kocsmárosoknak megvoltak a megszokott jégvágó munkásaik. A jeget körülvágták éles szerszámokkal, majd a nagy jégdarabokat csáklyákkal húzták fel a közelebbi jégtáblára, ahol kisebb részekre hasították. A vízen mindig belülről kifelé haladtak. A jégvágók vasszögekkel kivert talpat kötöttek a cipőjük alá, hogy biztosan álljanak a lábukon, mert a csúszós terepen nagy erőt kellett kifejteniük a jég vágása, szállítása és kocsiba emelése közben. Ahogy a háztartásokban megjelentek az ún. jégszekrények, úgy vált jelentősebbé a jegezőszakma is. Az utcákon felbukkantak a jegesemberként ismert jégszállítók, akik hetente többször is végigjárták az utcákat, a háziasszonyok már az utcán várták őket vödrökkel. A nagyobb városokban a zöldségeseknek, a henteseknek és a kocsmáknak saját jégvermeik voltak, ahol a szükséges hűtőanyagot tárolták. A sűrűn lakott településeken a nagyobb vágóhidak környékén (vagy alatt) volt a központi jégverem, később melléküzemként alakult ki a jéggyár, mely nemcsak az ipari, de a háztartási igényeket is igyekezett kiszolgálni. A községi jégvermeket csak a kisbíró nyithatta ki, és adhatott jeget az orvos vagy a bába utasítására, gyógyítás céljából.

A II. világháború után a jéggyártást is államosították. Elektromos háztartási hűtőszekrény ugyan már az 1930-as évek közepe óta létezett, de vidékünkön ennek gyártása csak az 1950-es évek közepén indult el. Az első, ammóniával hűtő eszközök azonban drágák voltak, így a jegesek még az 1960-as évek végéig kiabáltak az utcákon. Aztán a hűtőszekrények megjelenésével a jégvágás és a jéggel való kereskedés egyre inkább háttérbe szorult, majd el is tűnt, és mára már teljesen ismeretlen fogalommá vált.