A gondolat, hogy őseink mennyit harcoltak a hazáért, a mostani fiatalok pedig szemrebbenés nélkül képesek lennének örökre elhagyni ezt a csodálatos földet, megrémít. Hiszen itt születtünk, itt tettük meg az első lépéseinket, és itt éreztük először az anyai kéz simogatását. Ez a gondolat valószínűleg nem is fordul meg nagyravágyó fiataljaink fejében. Pedig Zenta vagy bármelyik vajdasági város, esetleg falu semmi okot sem ad arra, hogy megtagadjuk a hovatartozásunkat. Persze, ilyenkor mondogatják azt, hogy az anyagi jólét és a fejlődés nagyon távol áll tőlünk. De problémák mindenhol vannak, azokat nem tudjuk elkerülni. 
Utazgatni jó dolog, bejárni a világot, új emberekkel ismerkedni, új ízeket kóstolni felbecsülhetetlen. Nem szabad megtagadni magunktól ezeket a dolgokat sem. De gondoljuk végig: a madár is kiszáll a fészkéből, és melegebb tájakra röpül, ha zord évszak uralja a tájat, de mindig visszatér. Visszajön, és újra bejárja a szép tájakat és a kedves magyar embereket. 
A baj csak azzal van, hogy gyerekésszel azt hisszük, csak akkor lehetünk valakik, ha más országban érvényesülünk és élünk. Miért akarunk máshol más emberré lenni? Hiszen ha összefognánk, olyan közösséget alkothatnánk, ami mindennél erősebb. Természetesen nem az anyagiakban, hanem a szeretet és a segítőkészség erejében. Tényleg, hová tűntek ezek a fogalmak? Az együttérzés, az összefogás, a közös élmények?
Biztos vagyok benne, hogy ha a vajdasági magyarok összefognának, sokkal szebb és élhetőbb föld lenne a miénk, akkor talán a fiatalabb korosztály is szívesen a szülőföldjén maradna. Nem akarok senkit sem kritizálni, de azt azért jó lenne végiggondolni, hogy pontosan mit akarunk, és miért akarjuk.
A külföldre vágyó fiataloknak pedig csak azt üzenném, hogy sok dolog vár rájuk az életben, akár külföldön, akár Vajdaságban, de soha ne felejtsenek el hazajönni egy anyai csókra vagy egy finom vasárnapi húslevesre.

MÉSZÁROS Réka
(A jegyzet a Bánáti Újság
nyári újságíró-iskolájában készült)