A témával kapcsolatban némelyek „szófogadatlan” rádiót és szolgalelkű tájékoztatási eszközöket emlegettek, miközben leszögezték, az idén negyvenhét éves médiaház a politikum áldozatává vált. Mások arról dilemmáztak, mi a fontosabb: az, hogy a Szabadkai Rádió megszokott műsorai a következő években is szóljanak, vagy az, hogy „eszközként használva a Szabadkai Rádiót megpróbálják elgáncsolni a VMSZ-t, hiszen közelednek a választások”.

A hallgatók egy része, az a réteg, amelyik figyelemmel kísérte az eddigi eseményeket, és kitart a régi Szabadkai Rádió mellett, leépülésnek tartja a mostani, a 104,4 MHz-es frekvencián fogható úgynevezett szendvicsműsort. Amelynek ráadásul az élettartama is véges, hiszen a bejelentések szerint valószínűleg néhány hétig létezik majd.

Ezzel szemben a megszokott 89,6 MHz-es hullámhosszon megszólalt a Szabadkai Magyar Rádió. A „beavatottak” tudják, hogy ezt most hívták életre, és talán azt is, hogy új stúdióból közvetítik. Némelyek már most Pannon 2-nek nevezik. Én azonban biztos vagyok benne, hogy a hallgatók többsége csak azt érzékeli, hogy a műsor a régi helyen fogható, ugyanazokat a megszokott hangokat hallja, vagy legalábbis néhányat közülük. Tehát számukra a Szabadkai Rádió továbbra is létezik. És csak ez érdekli őket, a háttérben folyó harcokkal pedig nem sokat törődnek. Talán még arról sincs sejtésük, hogy az a bizonyos frekvencia eddig sem a Szabadkai, hanem az Újvidéki Rádióé volt.

Az egész akár úgy is felfogható, ahogyan hírportálunk munkatársai írták, hogy Szabadkán lényegében gazdagodott a magyar nyelvű rádióműsorok kínálata. Miközben egy szakmai kerekasztal-beszélgetésen elhangzott, hogy a szerbiai magyar közösség a magánosítás során tíz információforrást veszített el. Remélem, ez már megéri azoknak a kollégáknak a többségi újságíró-egyesületekben, akik folyamatosan a privatizációból származó előnyöket ecsetelték.

Felmerülő kérdésekkel kezdtem, azzal is zárom. Mi a jobb? Az egész napos magyar műsor — ez egyelőre tizennégy óra — vagy az úgynevezett szendvicsprogram? A józan ész természetesen az első mellett érvel, de úgy érzem, ismét a módszerrel van a baj. Azzal, ahogyan politikusaink a nekik nem tetsző ötleteket lesöprik az asztalról, ahogyan semmibe vesznek hat és fél ezer aláírást.

És nem utolsósorban ez az egész folyamat ismét széthúzást szít a vajdasági magyarság körében. Arról lehet ugyan vitatkozni, hogy ki kezdte, és kinek nagyobb a felelőssége, de erre már valóban nincs szükségünk. Félek, talán már erőnk sem marad hozzá, hogy ismét kilábaljunk belőle.

Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia