Egyszer egy idős, megkeseredett asszonytól hallottam egy szomorú igazságot: egy anyának nem okoz gondot öt-hat gyereket felnevelni, de öt-hat gyereknek bezzeg nehezére esik egy idős édesanyát gondozni. Mi is gyakran tapasztalhatjuk, hogy ez csakugyan így van: az újságok hirdetési rovatában egyre több az ún. ,,adoptációs' hirdetés, melyben házaspárok ígérnek gondoskodást, szeretetet idős embereknek lakásukért cserében. Vagy idősek keresik azokat a jó szándékú embereket, akik ingatlanuk ellenében kicsit szeretnék őket. ,,Igazi nagymamaként szeretnénk azt a nénit, aki lakása ellenében igényt tart a gondoskodásra' - szól a hirdetés. Önzetlen emberiesség, már első olvasásra minden világos! A 91 éves Örzse néni azt mondja, neki van bőven tapasztalata ezen a téren. ,,De bosszút is álltam, ha át akartak verni!" - csattan fel a hangja, és szikrákat szór a szeme.
- Tudja, az a legborzasztóbb - mondja határozottan, világosan a néni -, hogy még ennyi évesen is minden szervem jól működik, kivéve a lábaimat. Jó az étvágyam, aludni is tudok, jól látok, hallok, szeretem a tévét nézni, nagyon sokat olvasok. Igaz, már öt éve szemüveget kell viselnem, de csak olvasáshoz. És ami a legfurcsább, még az agyam is tiszta, az emlékezetem sem hagy cserben. Csaknem harminc évet dolgoztam szakmunkásként az élelmiszeriparban, és szinte egész munkaidő alatt vízben állva. A térdeim sínylették meg legjobban, ma már jószerével a fürdőszobáig sem tudok segítség nélkül eljutni. Már több mint tíz éve ágyhoz köt a mozgáskorlátozottságom, így azóta kénytelen vagyok igénybe venni idegenek segítségét, szívességét, szolgálatát, hogy minden rendben legyen körülöttem és velem. Igaz, hogy két gyereket szültem, és nagyon keservesen neveltem fel, iskoláztattam ki őket, mégpedig egyedül. Mert az uram egy olyan ember volt, akinek a kártyán és a fröccsön kívül az életben semmi máson nem járt az esze. Alighogy iskoláskorúak lettek a gyerekek, az apjukat elgázolta a vonat. Hajnalban részegen vánszorgott hazafelé, elesett a síneken, és el is aludt. Úgy ment keresztül rajta a vonat, hogy a mozdonyvezető észre sem vette. A temetésén megköszöntem magamban a jó Istennek, hogy megszabadított tőle, és akkor megfogadtam, hogy úgy nevelem fel a gyerekeimet, hogy senki ne mondhassa rájuk, hogy senkiháziak, amiért az apjuk iszákos volt.
A lányom fiatalon, mindössze 26 évesen meghalt, a fiam, aki már három éve nyugdíjas, Magyarországon él a családjával. Egyetemet végzett. Gépészmérnök. Még fiatal volt, amikor átkerült, mert a menyem magyarországi születésű.
Nem volt nekem semmi problémám, míg járni tudtam. A nyugdíjaztatásom után is baromfit, disznókat neveltem, a fiamék minden évben karácsonyra egy hízott disznót kaptak, és egész éven át én láttam el őket baromfihússal. Tudja, olyan jó érzés volt, hogy tehetek valamit értük. Igaz, megtörtént, hogy a fiam csak azért utazott haza egy délutánra, hogy berakja a kocsiba a vinnivalót, és már ment is, mert a munkája hívta. Aztán mikor lerobbantam, valahogy meg kellett oldani az ellátásomat. A menyem azt mondta, jobb lesz nekem, ha nem megyek hozzájuk, megszoktam én már a magányt, meg nehezen is illeszkednék be az ő életritmusukba. Nem vagyok én bolond, értettem a szóból. Először a szegényházba akartak tenni, de én abba nem mentem bele. Úgy gondoltam, van énnekem otthonom, van gyerekem is, ha ő nem tud rólam gondoskodni, hát a házamért meg a kertért valaki majdcsak gondomat viseli. A fiamék megígérték, hogy segítenek anyagilag, fizetek majd egy asszonyt, aki a gondomat viseli. Mit mondjak, ez a gondviselés úgy festett, hogy egy-két hónapig ment a dolog, volt főtt étel, takarítás, bevásárlás, de mind a hét asszonyban, aki három év alatt megfordult nálam, hamar lelohadt a gondoskodási kedv. Megtörtént az is, hogy csak minden másnap jöttek el hozzám, szendvicset készítettek a következő napra, és két nap múlva jelentek meg ismét. Persze, mindegyiket elzavartam, amikor már elfogyott a türelmem. Panaszkodtam a fiamnak, de ő mindig azt mondta, hogy van neki épp elég gondja, ne keserítsem, nehezítsem még én is az életét, örüljek, hogy anyagilag segít, mit akarok még. Ha jól meggondolom, talán igaza van. Ezért határoztam el, és beszéltem meg a fiammal, hogy ,,átadom' magam az ingatlanomért cserébe. Jelentkezett is egy gyermektelen fiatal házaspár, ügyvédnél szerződést is kötöttünk, de csak fél évig bírtuk ki egymással. Az asszonyka elég rendes volt, de a férje mindig azt mondta, nem lehet a házat kiszellőztetni az öregszagtól. Ők bontották fel az eltartási szerződést. Aztán jött egy másik házaspár, már idősebbek, de a fiuknak adták a házukat, hát nekik kellett fedél után nézniük. Ezt a szerződést a menyük miatt szakítottam meg. Bármikor eljött az anyósáékat meglátogatni, mindig azzal köszönt rám: ,,No mámi, maga még mindig él?" Az ő rábeszélésére csökkentette az anyósa az ebédadagomat, vacsorát nem adott, mert szerinte attól csak felmegy a vérnyomás. Egy alkalommal itt volt az unokája, egy tizenhét éves kölyök, aki minduntalan valamilyen mérkőzést akart nézni a tévében. Mivel a nagyszülei mást néztek, bejött hozzám, átkapcsolta az én tévémet, és amikor reklamáltam, azt mondta, fogjam be a számat, örüljek, hogy nem viszi ki a nagymamája a szobámból a tévét. Hozzávágtam a taknyoshoz a görbe botomat, és emiatt bomlott fel a szerződés. Kötöttem én szerződést özvegyasszonnyal is, aki a saját házában lakott, és naponta járt el hozzám. Kértem, hogy vezessen el a fürdőszobáig, és segítsen bele a kádba, hogy megmossam a hajamat. Erre azt mondta, drága a sampon, nyiratkozzam meg kopaszra, énrám már az ördög se néz rám.
Eddig öt adoptálási szerződést bontottam fel. Most biztosan azt gondolja: a kiállhatatlan vén banya túl sokat vár ezért a házért. A menyem ezt a szemembe is mondja! Nekem nyilván az a legnagyobb szerencsétlenségem, hogy még világosan tudok gondolkodni. Tudom én nagyon jól, hogy az idő előrehaladtával az ember visszafejlődik, gyermekdeddé válik, fellép az öregkori elbutulás. De erről mi idősek nem tehetünk, és elevenen sem bújhatunk a föld alá, habár ezt várják el tőlünk. A múltkor, amikor a fiamék itthon voltak, javasoltam, hogy adjuk el a családi házat, hogy bemehessek a gerontológiai otthonba. Megígérték, hogy a többletköltséget kifizetik a részemre. ,,Remélem, végre nyugodtak lehetünk - mondta a fiam - vedd figyelembe, anya, mennyit segítünk mi neked, mert ez a fiúi kötelességem!" Tőle nem kérdeztem meg, de magától és az olvasótól megkérdezem: a kötelesség teljesítésén kívül egy kis szeretetre, gondoskodásra már nincs jogom?