Számvetés
Pap Ágota pszichológus
2021.01.01.
LXXV. évf. 53. szám
Számvetés

Egyetlen nosztalgikus pillanatot idéznék fel a mondandóm elején, ez pedig nem más, mint az idei év első koccintása, a január 1-jei mámoros, reményteli érzés. A mágikus húszas számok annyira izgalmasnak tűntek — és valóban emlékezetesek is maradhatnak

A számvetés ideje azt dönti el, mi az, amit átcipelünk magunkkal a következő évbe, s mi az a csomag, amelyet az ideiben hagyhatunk. Melyek azok a gondolatok, érzések, tervek, amelyeket érdemes elengednünk? Sokat tanulhattunk ebben az évben — emberségből, belső igényekből, önismeretből. Elsősorban nagyfokú alkalmazkodást, elfogadást és azt a biztos tudatot, hogy ki lehet lépni a komfortzónából, hogy az ismeretlen nem csupán félelmet rejt. Megtapasztalhattuk, hogy éppen ott vagyunk, ahol lennünk kell, azokkal, abban az élethelyzetben, abban a pozícióban, amely megfelelő lehet, hogy elérjünk oda, ahova menni szeretnénk. Ezért a kérdés az: vajon merre tart az én utam? Jó lenne elengednünk a bűntudatot, amiért az álmainkat — még ha egy kissé naivak is — követjük.

A szorongás már nem a „szerencsétlenek” sorsa, az aggodalommal együtt költözött belénk, melynek kisebb-nagyobb teret adtunk. Talán hoztunk rossz döntéseket is, de akkor, abban a helyzetben, ott arra voltunk képesek, sőt, talán éppen azt akartuk megtenni. Ezért a saját döntéseinkért vállalnunk kell a felelősséget, azt, hogy ez mások életére is hatással van, s azt is, hogy mások döntései is ránk.

Ha túlságosan a háttérbe szorultunk, ideje nagyobb teret, több énidőt igényelni, megérezni, hogy a reflektorok nemcsak vakítanak, de kellemes melegséget is hozhatnak az életünkbe. Még akkor is, ha tudjuk, nem mi vagyunk a legjobbak, legsikeresebbek valamiben, de elkerülve azt a gondolati torzítást, hogy mindenki jobb nálunk. Mára megtettük a legjobbat, amire képesek voltunk, és ez most elég. Nem tudunk, de nem is kell mindenkinek megfelelnünk, és nem hagyhatjuk, hogy ez az érzés sakkban tartson bennünket, esetleg a kapcsolataink kárára menjen.

Sokat bújtunk maszk mögé, de nem rejtőzködve, hanem másokra figyelve, másokat óvva. Elrejtettük a valódi mosolyunkat, azt, ami olykor egy férfit (vagy egy nőt) elvarázsol, megvonva a másiktól annak lehetőségét, hogy érezze: amit mondunk, az hiteles. Ám most az arckifejezéseink helyett csak a hangunkkal tudjuk azt alátámasztani.

Képernyők mögé bújtunk, és kommunikáltunk távoli családtagokkal, szeretteinkkel, szőttünk titkos randevúkat, érleltünk barátságokat, vagy csak csacsogtunk könnyedén. És így tanultunk, így tanítottunk.

Talán nem ebben az évben nyertük el versenysúlyunkat, ám hatalmasakat alkottunk, kreatívkodtunk, újragondoltuk a hivatásunkat és a munkakörünket. Bízom benne, hogy egy kissé többet tudtunk önmagunkra figyelni, s arra, hogy miként működünk egy olyan közegben, amely mindenkinek új, és a gyermekkori korlátok közé szorít, anélkül, hogy közben a szigor mellett a valódi szeretetet is megtapasztalnánk.
 

Igen, kell hogy legyen valami tanulsága mindennek. Beszélhetünk-e klasszikus sikerekről és kudarcokról, vagy csak megszülethet bennünk egy megállapítás arról, hogy mennyire vagyunk elégedettek a kialakult helyzetünkkel? A pozitív pszichológia megjelenése óta a kedvezőtlen mentális állapotokról az élet napos oldalára került át a fókusz. Megeshet, hogy a boldogságamplitúdónk olykor-olykor kileng, de még egy lottónyeremény után is beáll a csend, a stagnálás, mely a negatív állapotok kapcsán ugyancsak megjelenik, és talán gyógyír a szomorúságra. Valami belső rend keletkezik. A boldogságunk — a kutatások szerint — 50—80%-ban az öröklött adottságainktól függ, a többi pedig a nevelés, 8—15%-ban pedig a környezeti hatások (pl. kultúra, munkahely stb.) vagy személyes kapcsolataink függvénye.

Van, akit az új év motivál, és minél több célt ír fel gondolatban maga elé. S még ha nem is foglalkozunk tudatosan a lezárással, az ünnep, a családi, baráti események sokasága önkéntelenül is megállásra kényszerít, egy új levegővételre, éppen úgy, mint egy új mondat kezdete előtt. A Zeigarnik-hatásnak köszönhetően sokkal könnyebben emlékszünk a befejezetlen dolgainkra, mint a lezártakra, vagy az előttünk álló nehézségekre, mint a korábbi sikeres megoldásainkra. Persze a kényelmetlen kritikai megjegyzések ilyenkor hangosabban csengenek vissza a fülünkben. Ezért is nehéz a számvetés, az értékelés, és ezért fontos mégis alaposan végigszemlélni az utolsó tizenkét hónapot. Bátran lehetünk nagyvonalúak magunkkal, hiszen ha nem is sikerült mindent megtennünk, biztosan közelebb állunk céljainkhoz, mint az év elején. Tudom, sok cél értelmét vesztette, s helyette újakat tűztünk ki, de az is belső munkával járt. Vagyis ezeket a random született megoldásokat is ismerjük el magunknak.

Az újévi fogadalmakat érdemes személyre szabottan és értékelhetően megfogalmazni magunkban. Ha a napokban sikerül egy kicsit elcsendesedni, végiggondolni, akár le is jegyezhetjük magunknak, hogy mi az, amire büszkék lehetünk (leküzdött akadályok, több idő a szeretteinkkel, letett vizsgák…), majd elemezzük egy kicsit, mi az, ami ebből valóban fontos és mi nem. Mi hozta a legnagyobb változást az életünkben, s az miért volt ilyen jelentős? Vajon mi az, amire szeretnénk emlékezni ebből az évből?

A tiszta lappal kezdést csak az teheti lehetővé, ha elengedjük azokat a dolgokat, tevékenységeket, embereket, amelyek/akik már nem visznek előre. Mi az a gondolat, amelyről mi magunk is úgy érezzük, visszatart, amelytől szívesen megszabadulnánk? E cudarul fárasztó és egyúttal frissítő mentális nagytakarítás után megpróbálhatunk helyet és időt adni annak, ami valóban fontos nekünk.

Lehet, hogy a karácsonyi cécó után már sikerült belátni, hogy megint felesleges volt túl sokat idegeskedni azon, örülnek-e majd az ajándéknak, vagy éppen ízletes-e a vacsora… Talán most is csak az lesz a gond, hogy a fényképek homályosak lettek, mert mindenki mozog és nevet.

„Ha túlságosan a háttérbe szorultunk, ideje nagyobb teret, több énidőt igényelni, megérezni, hogy a reflektorok nemcsak vakítanak, de kellemes melegséget is hozhatnak az életünkbe. Még akkor is, ha tudjuk, nem mi vagyunk a legjobbak, legsikeresebbek valamiben, de elkerülve azt a gondolati torzítást, hogy mindenki jobb nálunk. Mára megtettük a legjobbat, amire képesek voltunk, és ez most elég. Nem tudunk, de nem is kell mindenkinek megfelelnünk, és nem hagyhatjuk, hogy ez az érzés sakkban tartson bennünket, esetleg a kapcsolataink kárára menjen.”
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Lélekbúvár rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..