Március vége, április eleje Szabadkán mindig Kosztolányié: március 29-én van Kosztolányi Dezső születésnapja. Ilyenkor előadások hangzanak el a Városi Könyvtár dísztermében (az idén különösen örvendetes módon fiatal diákok töltötték meg a széksorokat), ifjúsági pályázatokról mondanak véleményt, szavalóversenyeket rendeznek, és természetesen koszorút helyezünk el a város neves szülöttének mellszobra előtt. A Kosztolányi-napoknak mindig elmaradhatatlan résztvevője volt a város irodalmi múltjának szorgos kutatója: Dévavári Zoltán, aki különösen a Kosztolányi- és a Csáth Géza-életmű körül kifejtett tevékenységével vált a magyarországi kutatók körében is elismert irodalomtudóssá.
Dévavári Zoltán az idei esztendőben hiányzott a Kosztolányi-napok résztvevői közül. Tavaly még üdvözölhettük, igaz, tolókocsiban, minthogy néhány esztendeje egy súlyos betegség következtében egyik lábát amputálni kellett, az idén azonban távol tartotta az a végzetes megbetegedés, amely néhány órával az ünnepi összejövetelt követően végzett vele. Dévavári Zoltán március 30-án távozott az élők közül: egy zombori kitérő és ünnepélyes kaszinóavatás után visszatérve Budapestre ért utol a szomorú gyászhír.
Szabadkára érkezve természetesen terveim között szerepelt egy nála teendő látogatás. Minden esztendőben felkerestem, korábban a főtér sarkán elhelyezkedő tágas otthonában, később a sétálóutca elején (a pályaudvarral szemben) található lakásában, amely valamikor a város magyar polgármesterének a lakóhelye volt. Most is terveztem meglátogatását, néhány könyvet hoztam számára (kölcsönösen mindig dedikáltuk egymásnak frissen megjelent műveinket), ezeket azonban már csak kórházi ágya, mondhatnám így is: halálos ágya mellett helyezhettem el.
Csütörtökön lezajlott az egynapos Kosztolányi-konferencia, péntek reggel mentem be hozzá a városi kórházba, feleségével, Valival, akkor még nem sejtve, hogy ez lesz az utolsó látogatásom. Aki nem ismeri a szabadkai kórháznak azt a korpuszát, ahová, úgy tetszik, a már reménytelen emberi sorsokat helyezik el, az egy dantei infernót képzeljen maga elé: elhanyagolt kórterem, szakadozott ágynemű, meggyötört testek, kihunyt szemű emberek, akiken erőt vett a pusztulás. Zoltán valójában már kómában feküdt ott, nehéz lélegzetvétellel, csukott szemekkel, mint aki máris átlépte azt a határt, amely az életet a haláltól elválasztja. Nem tért magához, elhelyeztem könyveimet a kisszekrény tetején, megszorítottam a kezét, és csendben távoztam. Azt hiszem, a feleségén és az ápolóin kívül én találkoztam vele utoljára, és az ilyen találkozásoknak mindig sokatmondó jelentésük, jelentőségük van.
Nehezen szabadulok ennek a búcsúnak a pillanataitól. Hiszen Zoltán (több mint három évtizeden keresztül ismertük egymást) mindig maga volt a tettre kész életerő, a teljesítményeket hajszoló szorgalom, az állandó tevékenység, amely nem ismert elvégezhetetlen feladatot, nem ismert pihenőt. Könyvei, szövegkiadásai, tanulmányai, újságcikkei vagy éppen a keze nyomán születő könyvsorozatok egész könyvespolcokat megtöltenek. Belelapozok a bibliográfiájába: pályája két verseskötettel (Az öröm felé, 1954; Emlékek aknamezején, 1962) indult, ezt követte 1969-ben Az árny zarándoka című, Csáth Géza emlékét idéző tanulmánykötete és 1970-ben Az első műhely című, Kosztolányi írói pályakezdését bemutató könyve. Ez a két munkája életreszólóan meghatározta irodalomtörténet-írói munkásságát, következett a Fecskelány című dokumentumregény Kosztolányi ifjúkori szerelméről (Lányi Hedvigről), az 1977-es Csáth Géza-bibliográfia, az 1980-as Ikercsillagok című tanulmánysorozat Kosztolányiról és Csáthról, az 1985-ös Szülőföld és költője című, a szabadkai Kosztolányiról képet adó kötet, számos velük is foglalkozó esszé- és tanulmánygyűjtemény, így 1979-ben a Szembesülések és 1989-ben a Perben a pusztulással, 2002-ben a Romlás és boldogság, végül Csáth Géza Naplóinak két sajtó alá rendezett kötete, majd éppen a napokban Csáth 1904 és 1908 között írott ,,családi levelei”-nek 1000x ölel Józsi címmel közreadott gyűjteménye. Mellettük több - a szabadkai irodalmi és művelődéstörténeti hagyományokat összegző - tanulmánygyűjtemény, közöttük a 2000-ben megjelent Régi házak, régi történetek címet viselő ,,művelődéstörténeti jegyzetek', ezeken kívül elbeszélések, műfordítások - egy teljes életmű, amelynek valóságos súlyát és értékét talán csak most, a halál fogja megvilágítani.
Dévavári Zoltán munkásságát nem kommentálta hangos hírverés, hiszen a Kosztolányival és Csáthtal foglalkozó publikációk jóformán csak egy szűkebb szakmai körben váltak ismertekké, a szabadkai irodalmi hagyományok életre keltése pedig jobbára csupán az irodalomtudós szülővárosában keltett figyelmet. Ezt mutatja az is, hogy Szabadka ,,díszpolgári' címén kívül Dévavárit valójában elkerülték a rangosabb elismerések, holott bármelyik magyarországi vagy vajdasági tudományos testület önmagát tisztelte volna meg, ha elismeri tudósi munkásságát. Igaz, ő nem az elismerésekért, nem a díjakért dolgozott, hanem lelkiismerete parancsára a munka volt az életformája, és a munka jelölte meg életrajzának eseményeit.
Munkabírását magyarországi barátai (de a vajdasági írástudók is) mindig elismeréssel, mi több, csodálattal emlegették - hivatkozhatom Réz Pál, Kiss Ferenc, Rónay László, Szekér Endre és a magam írásaira, és persze hivatkozhatom a vajdasági magyar irodalmi sajtónak azokra a bírálataira, ismertetéseire, a többi között Szirmai Károly, Herceg János, Majtényi Mihály, Dudás Kálmán, Utasi Csaba, Varga Zoltán, Toldi Éva, Vajda Gábor, Fekete J. József és mások írásaira, amelyek mindig őszinte elismeréssel nyugtázták Dévavári Zoltán irodalomtörténeti felfedezéseit és elemzéseit.
Zoltán irodalomtörténész és irodalomkritikus volt mindenekelőtt, ugyanakkor politikai közíró, sportesemények rendszeres tudósítója, műfordító és semmiképpen sem utolsósorban irodalomszervező és folyóirat-szerkesztő: a 7 Nap vezető munkatársa, az Életjel című irodalmi élőújság szerkesztője, az Életjel Könyvek és az Életjel Miniatűrök gazdája és mindenekelőtt az Üzenet című kitűnő szabadkai irodalmi folyóirat rovatvezetője, majd főszerkesztője. Magam különösen ebben a minőségében építettem ki vele szoros munkatársi kapcsolatot, évekig dolgoztam a folyóiratnak (ma is a munkatársa vagyok), és számtalan esetben volt alkalmam arra, hogy éppen a szabadkai folyóiratban fejtsem ki (a budapesti irodalompolitika által nem mindig rokonszenvvel fogadott) nézeteimet a magyarországi, a vajdaság és az erdélyi magyar irodalomról.
A szabadkai író, irodalomtörténész és szerkesztő mindig és mindenkor a munkájának élt (imént említettem sokoldalú tevékenységének néhány területét, egyszer, jóformán tréfálkozva, megszámoltuk, hogy mint író, újságíró, szerkesztő és hírügynökségi tudósító hány területen kell helytállnia - több mint tíz ilyen munkakört számoltunk össze!). A munkájának élt és emögött szemérmesen szinte eltitkolta személyes életének, mondhatom, drámai eseményeit. Csak halványan tudtam, hogy 1949 és 1951 között a hírhedt Goli otok kényszermunkatáborának rabja volt (nem sokan tértek onnan haza, ép lélekkel és ép testtel pedig még ennél is kevesebben!), és csak legutóbb tudtam meg azt, hogy édesapja a Bácskába bevonuló ,,partizánok' áldozata lett, természetesen minden bírósági eljárás mellőzésével. Akinek ilyen magánéleti és történelmi terheket kellett hordoznia, az valóban csak a folyamatos, következetes és szorgos munkában találhatott békét és talán feledést. A munkában és a családban, amely, ha későn érkezett is el, hiszen Zoltán meglehetősen sokára adta házasságra a fejét, számára mégis a megbékélés, az engesztelődés és az erőgyűjtés békéjét hozta el. Azt a családi békét, amely minden tudós (és ,,történelemviselt”) ember számára a nyugalmas alkotó munka feltétele és záloga.
A szorgalmas munka és a családi életben végre megtalált lelki béke (mindehhez az is bizonyára hozzájárult, hogy ifjú felesége egyszersmind szakmai tanítványa és munkatársa is volt) tartotta biztos keretek között Dévavári Zoltán korábban pokoli tapasztalatokkal terhelt életét. A szabadkai lakás, amely nemcsak otthon volt, hanem munkahely, könyvtár és múzeum is (szabadkai és vajdasági szobrászok és festők kiváló alkotásaival), valójában a nyugalom és az alkotó tevékenység ,,szigete' lehetett az utóbbi évtizedekben olyannyira zaklatott jugoszláviai, majd szerbiai közélet és kulturális élet háborgásai között. Dévavári Zoltán, aki most elhagyta ezt a ,,sziget”-et, nemcsak könyveit, írásait, kutató és szerkesztő tevékenységének kézzelfogható eredményeit hagyta a ma is külső és belső konfliktusok által gyötört vajdasági magyar értelmiségre és közéletre, hanem az általa létrehozott ,,sziget' szellemi, lelki és erkölcsi példáját is.
Példát, amely nemcsak Dévavári Zoltán személyiségét és tudósi habitusát, kutató szorgalmát és hihetetlen munkabírását állította mintaként a szellem és a hagyomány értékei iránt fogékony fiatalabbak elé, hanem a szülővárost: Szabadkát is felemelte a köznapi létből arra a magaslatra, ahol maga a történelem tanulmányozható. A Kosztolányinak és Csáthnak emléket állító Ikercsillagok című tanulmánygyűjtemény előszavában olvasom a következőket: ,,a századforduló Szabadkáján a lomhatagság és közönségesség tényei mellett sok mohó nyugtalanság, kitörésre készülő friss energia is forrt. Nemcsak az üzletemberek, a kupecek és a gazdag parasztok érezték itt jól magukat, de a szellem emberei - színészek, újságírók és más értelmiségiek - is. Sok tehetség és sok különc. Az ifjú gimnazista varázslót gyanított a magas kerítések mögött, a történelemtanár színművet írt, a szigorú igazgató szorgalmas tagja volt a dalárdának.'
Igen, Szabadkának van egy olyan szellemi, kulturális öröksége, amelyre a város ma is büszke lehet, és Dévavári Zoltán könyvei, tanulmányai, folyóiratai, egész sok évtizedes munkája ezt az örökséget mutatja fel. Ez az örökség igen gazdag, ennek az örökségnek ma is igényességet kell keltenie, példát kell jelentenie. Elvégre Szabadka Kosztolányi Dezső és Csáth Géza (és persze Somlyó Zolán, Dettre János, Lányi Ernő) városa, és most már végérvényesen Dévavári Zoltán városa. A magyar irodalom és tudományosság virtuális mappáján ott van az ő neve is.