Mario, az olasz vízvezeték-szerelő a videójátékok talán leghíresebb karaktere. Amióta megjelent, és hordókon ugrált az 1981-beli Donkey Kongban, és azóta legalább húsz játék készült belőle, kultikus karakterré vált, akit ma már a Nintendo sem jellemez pusztán vízvezeték-szerelőként. Ennek oka, hogy mára szinte az összes játékukban megjelent valamilyen formában, teniszezőként, autóversenyzőként, focistaként vagy baseballosként.
Képek forrása: imdb.com
Készült már róla és Luigiról mozifilm 1993-ban, azaz éppen harminc éve, Bob Hoskinsszal és John Leguizamóval, ami legendásan nagy bukás lett. Sokáig úgy tűnt, hogy átok ül a videójátékos adaptációkon, az utóbbi időben azonban néhány drámaibb alkotás pozitív tendenciát indított el, mint amilyen a The Last of Us sorozat is volt. Mario tehát visszatért, ráadásul egy családi animációs filmmel, melyet valamiért szétszedtek a kritikusok.
Már az első ítészi vélemények láttán sem értettem a fanyalgó hangvételt, mégis azzal az előítélettel mentem megnézni, hogy bizonyára rendkívül bugyuta vagy együgyű lesz. Tévedtem, mert a Super Mario Bros. — ha nem is egy mestermű — célzottan gyerekeknek és a legnagyobb Nintendo-rajongóknak szánt mozi, mely valóban szórakoztató. A Mario-film szinte tökéletes gyerekfilm, az animáció mesteri, a sztori és az akció pörgős, a karakterek szimpatikusak, sőt még Bowser is, akit eredeti nyelven Jack Black komikus kelt életre. Minden benne van, ami Nintendo — tehát ha valaki ismeri a legeladottabb, japán konzolmárka kultikus karaktereit és helyszíneit, illetve még szereti is ezt a világot, elképzelhetetlen, hogy túl nagyot csalódjon.
Ha idősebb játékosról van szó, akkor a Mario-mozi valóságos nosztalgiabomba. Nem vállal túl nagy kockázatot, a története, bármennyire is szórakoztató, meglehetősen sablonos és kiszámítható lett. A baj az, hogy az elmúlt évtizedekben kiváló Pixar-filmekkel kényeztettek el bennünket, azt viszont már az előzetesek láttán feltételezhettük, hogy a Nintendo nem menne bele valamiféle kísérleti jellegű Mario-filmbe. A forgatókönyvet Matthew Fogel írta, és sikerült is annyi humort belecsempésznie, hogy ha nem is váltja meg a világot, de kellően maradandó lesz, a gyerekek legalábbis jókat nevetnek vagy mosolyognak majd. Sőt, a bevételek tükrében sikeres is, hiszen már jócskán behozta az árát, szép profitot termelt, ami minden bizonnyal egy második részt eredményez majd.
De lássuk, miről is szól a Super Mario Bros.: Mario (Chris Pratt) és Luigi (Charlie Day) két brooklyni vízvezeték-szerelő, akit családjuk kinevet, édesanyjuk pedig támogat. A Gombakirályságba keverednek. Luigit szinte azonnal elkapják Bowser csatlósai, így Marióra és Peach hercegnőre (Anya Taylor-Joy) hárul a feladat, hogy kimentsék. Bowser, a mélyen romantikus és világuralomra törő főgonosz azt tervezi, hogy elveszi Peachet és elfoglalja a királyságot. Fontos hangsúlyozni, hogy az eredeti szinkronszínészek is kiváló munkát végeztek, a cselekmény — bármennyire is sablonos — vidám és gyerekbarát, a Super Mario Bros. egyetlen hibája, hogy valóban túlzottan a biztonsági játékra törekedett.
A gyerekek — és főleg a Mario-rajongók — imádni fogják, ebben egészen biztos vagyok. Sokkal jobb, mint például az új Space Jam vagy akár a Hupikék törpikék 2011-ből. A magam részéről bízom abban, hogy a második epizód, ha egyszer elkészül, egy kicsit a felnőtteket is megpróbálja majd jobban megmozgatni.
