Később már minden ment a megszokott kerékcsapásban. Miután a kapitány meggyőződött róla, hogy mindenki jelen van, akire a lakomán számítottak, egy haltartó bárkaféléből kihámozta a csukájukat, melynek láttán a jónép szinte önkívületbe esett, hogy micsoda fenevad került a két vízjáró horgára. A gyülekezet aztán érdeklődéssel figyelte Janó kapitány minden mozdulatát, ahogy éles halkésével fölvágta az óriás bendőjét, a belsőségeket eltávolította, és miként gyömöszölte degeszre sóval és majoránnával ízesített gombával.
— Gomba, gomba, de milyen gomba!? Mert ha bolondgomba, akkor nekem máris a hátam közepét láthatják az urak! — hangoskodott Sára mama.
— Ugyan már, drága asszonyom, mit nem tetszik mondani?! Képtelenség, amit itt összehord, mert a gomba éppen hogy az ön gyűjtésének az eredménye, lett légyen őkelme a fenséges ízű galambgomba! — okosította a méltatlankodó Sára asszonyt a kapitány, mire a Házitündér nagyanyja valamely süllő tekintettel meredt tanyaszomszédjára, hogy honnan szedi ezt.
Lánypajtásom persze idejét látta gyorsan színt vallani.
— Az úgy volt, hogy a kapitány hangosan dühöngött amiatt, hogy a mundéros óriást kénytelen gomba híján esetleg cipóbéllel kitölteni, mire Hótati azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy a gezemice állhatna benne dió és spenót keverékéből, mire én jöttem az ötlettel, hogy a dióízű galambgomba netán kielégíthetné Janó apó kívánalmát! — vallotta meg tettét a lány, mire Sára mama szinte kővé vált a hír hallatán, hogy minden valószínűség szerint a csuka bendőjébe, drága unokája jóvoltából persze, az ő legutóbbi gombászatának eredménye kerül. Amikor aztán a meglepetésből felocsúdva már beszélni is tudott, annak a véleményének adott hangot, hogy bizony borsos ára lesz a lakomának, legalábbis a két vénember részére, mert ő bizony felszámítja nekik a gomba árát, mégpedig kamatostul. S mikor már csillapodni látszottak a kedélyek, Hótati a ladikjából akáctuskódarabokat rakott a fövenyre, Janó apó pedig hozzáfogott a gombával degeszre tömött csukahas vékony dróttal való bevarrásához, minekutána olyannyira körülvette az egész halat agyaggal, hogy szinte egy régkorból előkerült múmiához hasonlított a remekmű.
Ki-ki közben hozta a bögréjét, hogy kapáláskor a nagy hasú korsóból iszogathasson izzadtságát pótolni, s odajárultak valahányan a partra állított kishordóhoz, Hódunai pedig megnyitotta rajta a csapot, minek eredményeként jófajta baranyai került mindenki szomjának enyhítésére a szőlőléből.
Ahogy az egymásra halmozott tuskódarabok lángot fogtak és vidáman égni látszottak, a hangulat már nagyon családiasnak mutatkozott, mert a tisztelendő úr valamely nótával próbálkozott, mire a többiek is rágyújtottak annak szellemében, hogy a Dunáról fú a szél s megy a kislány öcsöstől, Dunáról fú a szél!
Mikor aztán a Hótati jól fölhalmozta a zsarátnokot annak reményében, hogy teljesen befedheti az áldozatot, a kapitány a hatalmas pólyát ölben vitte hozzá, és a parázshalomba sikerített vályúfélébe tette, hogy Hótati oldalról rákotorhassa a tetejére kívánkozó zsarátnokot is. A kapitány közben kitette a csikli orrára hatalmas zsebóráját, és megmagyarázta a jónépnek, hogy fél óra kell az egyik, fél óra pedig a másik oldalának a párolásához.
— Csak semmi türelmetlenkedés, híveim! — biztatta a tisztelendő úr az embereket. — Inkább mondjunk el szép csendesen egy miatyánkot és egy úrangyalát, hogy ilyen szépséges ajándékban részesített bennünket a mai napon!
S bizony ezekben a pillanatokban, mikor nótázás helyett az emberek imádkozni kezdtek, hogy megköszönjék a Jóistennek a váratlan ajándékot, olybá tűnt a Baracska népes környéke, mintha a Duna haragjától vízbe fordult Békavár-kápolnát illették volna búcsújáró tisztelettel, amiben most valószínűleg a halak laknak a Gondviselő akarata szerint. Ezt a tisztelendő úr mondta el később, az éneklés után, hogy ő a vidékről szóló régi könyvek egyikéből hámozta elő a várkápolna történetét, és azt is, hogy a nagy öböl még nagyobb mélységében rejtőző istenháza rejteke abban a könyvben Kápolna-verem néven szerepel.
— Mindenki mosson kezet, aztán kibontom a halat! — adta ki az utasítását a kapitány, és csakhamar egy szekercefélét kerített a mondott művelethez. Az agyagkagylók megnyíltával hirtelenében tátva maradt a szám: a látvány lenyűgöző volt, ahogy a két agyagtálfélén fölhalmozódott a fele-fele arányban megoszlott párolt, gombás csukatest.
— A kopácsiak persze ilyen forrón eszik és hozzá fogdmegnek széles levelű útifüvet mosnak le! — biztatta a jónépet a Hosszúfoki, mire az emberek a körülöttünk heverő mondott fű levelét begyűjtve, és megmosva, vele hámozták ki a falatokat a félpólyákból.
Mondani sem kell, hogy a csukaóriás röpke időn belül már az emberek gyomrába vándorolt, és megmaradt utána csupán bőrének lenyomata az agyagban, akárha valamely kövület lenne.
— Janó kapitány, enyém lehet a maradék? — kérdezte Hótati.
— Az a kérdés, hogy mire gondolsz.
— Hát arra a két agyagtáblára, amiben ott a csukabőr! Megőrizném őket emlékbe, mert ritka még errefelé is az ilyen behemót állat, amilyen a megboldogult volt!
— Legyen az akaratod szerint, öregem! És mindenkinek köszönöm, hogy részt vett az áldozaton, amit a Mózes kegyetlenkedéseiért csináltunk, a Gondviselőt kiengesztelendő! — mondta a kapitány, és útjára engedte az embereket.