Egy bizonyos Frank Miller nevű úriember például, aki egész életét ennek a művészetnek szentelte, éveken át kardoskodott a producerekkel és a rendezőkkel amiatt, hogy munkásságának ékkövét, a Sin Cityt ne vigyék filmre. A Bűnös város olyannyira jól sikerült 1991-ben, hogy Hollywood ászai szinte gáncsolták és lökdösték egymást a filmes jogok megszerzéséért. Miller azonban büszkeségből, dölyfösségből, mégis jogos kétkedéssel azt állította, hogy a tizenhárom epizódot megért sztori olyannyira jó, hogy azt esélytelen volna méltó módon vászonra vinni. A Bűnös város valóban jó volt, de legalábbis egyedi és újszerű. Fekete-fehér, neonoir képregényről lévén szó elsősorban a felnőtt közönségnek készült. Visszatérő motívumai a sötét, rovott múltú figurák, a femme fatale karakterek, gyilkosság, erőszak, az utca kegyetlensége, sőt az emberevés is. Olyan témák és olyan helyzetképek, amelyek eleve nehezen emészthetőek, mégis a fekete-fehér látványvilág és a komor hangulat ad keretet az egyébként is hátborzongató élménynek. Valójában egy eltúlzott, önmaga paródiájává váló noir világról van szó, melyben a halál nem feltétlenül jelenti a jobb létre szenderülést, és a pozitív hősök sem süteményárus kiscserkészek civilben. Kőkemény akció, számtalan belső monológ, lakonikus, néhány mondattal kifejezett, magasröptű elmélkedés, bombázó női szereplők és néha egy-egy színfolt, azaz színes karakter, a szó szoros értelmében.

Marv, a személyiségi problémákkal küzdő rokonszenves tömeggyilkos, Dwight, a teljes arcplasztikán átesett, sötét ügyletekből kilábalni próbáló szépfiú, Nancy Callahan, akit kislánykorában súlyos trauma ért, huszonévesen azonban már Basin city híres sztriptíztáncosa lett, mind-mind olyan karakterek, akikről bizonyára a Grimm testvérek is írtak volna, csak nem mertek. Afelől Frank Miller látszólagos határozottsága és rendíthetetlensége ellenére sem lehettek kétségeink, hogy egy szép napon a Sin City bizony mégis a mozikba kerül. A zöldhátteres technikának és Robert Rodriguez rendező rábeszélőkészségének eredményeként 2005-ben be is mutatták a világszerte kasszasikert elért Sin City — a bűnös város című filmet. Jessica Alba, Benicio del Toro, Brittany Murphy, Clive Owen, Mickey Rourke, Bruce Willis és Elijah Wood — igazi sztárparádé, a színészek pedig láthatóan élvezték a sötét figurák szerepét. A karakterek mélyek, meggondoltak, szerethetőek, féktelenek és elvetemültek voltak, sőt Frank Miller számításai is bejöttek: úgy kapkodták az eredeti képregényeket, mint a cukrot. A film második része kilenc évet váratott magára: az Ölni tudnál érte néhány hete került a mozikba. Furcsa kettősség jellemzi a folytatást, a rendezés ugyanis végtelenül gyengére, a látványvilág azonban még hatásosabbra sikeredett. Fehéren fröccsen a vér, a bosszú pedig kőkemény, mégis sekélyes. Hiányzik az első rész drámai mélysége, a párbeszédek pedig elsikkadnak a bonyodalom és a beteljesülés között valahol félúton, egy erőszakkal kikövezett országúton.

A Sin City második része elsősorban azoknak szól, akik szeretnek merev, harcias és határozott arckifejezéseket nézni, valamint nem riadnak vissza attól, hogy Eva Green a játékidő felében valójában meztelen. Az sem utolsó szempont, hogy Bruce Willist hajjal láthatjuk, valamint időnként idegesen és lélegzet-visszafojtva kapaszkodunk majd vagy a szék karfájába, vagy a mellettünk ülő nézőbe. Látványos, akciódus fekete-fehér képorgia, kimagaslóan egyedi alakítások nélkül. Szépek vagytok, de üresek — mondotta volt Saint-Exupéry A kis hercegben. Aki azonban mégis szeretne megismerkedni a képregény-történelem egyik mérföldkövével, mindenképpen keresse meg a könyvesboltban a Sin City-folytatásokat, azokban ugyanis egészen biztosan nem fog csalódni.