Valamennyien hallottuk már a szólást, hogy egy részeg, dülöngélő férfinél csak egy részeg, dülöngélő nő nyújt csúnyább látványt. Ezzel nemcsak hogy egyetért az alig ötvenéves R., hanem ennek kapcsán annyi bántó, csúnya megjegyzést tett önmagára, hogy már a védelmére kellett kelnem. De most is kiderült, hogy az embert nem védhetjük meg önmagától.
- Valamikor nagyon szerettem újságot olvasni - mondja az asszony -, de az évek folyamán, mint sok más normális emberi tevékenységről, erről is leszoktam. Nem azért, mert nem volt rávaló - a férjem rendszeresen veszi az újságot -, hanem mert az érdeklődésem megcsappant. Istenem, pedig de sok szépet reméltem önmagamnak húszéves koromban. Ha most azt mondanám, hogy mindezt mások miatt nem értem el, hát nem mondanék igazat. Sorsom alakulásához nagyban hozzájárultak ugyan a körülmények, de egy stabil, magabiztos ember biztosan sikerrel birkózott volna meg velük. Nekem nem volt erőm, pedig, Istenem, mennyire akartam! Én Ukrajnában születtem, az édesanyám odavalósi magyar, aki az apámat egy kiránduláson ismerte meg. Az anyám vegyész volt, így a szigorú orosz rendelkezések ellenére is utazhatott külföldre, elsősorban a kutatásai végett. Így nem volt különösebb gond, hogy elmélyítsék a kapcsolatukat. Amikor apám letette az orvosi esküt, hamarosan összeházasodtak. Apám volt az, aki kitépte a gyökereit, és ment anyám után. Igaz, elég szép orvosi pályát futott ott be, talán ezért is tért vissza ismét, sok-sok év után. Hát így lettem én orosz, aki valójában színmagyar. Nem tudom, miért, hiszen nem szűkölködtek anyagiakban, de nem akartak több gyereket a szüleim. Amikor már nagyobb voltam és megkérdeztem anyámat, miért nincs testvérem, azt mondta, majd ha nagy leszek, megértem, hogy nem könnyű dolgozni is és gyereket nevelni, különösen, ha azt akarod, hogy a gyereked egy normális, a helyét megállni tudó ember legyen.
Szegénykém, de biztos volt benne, hogy engem ilyenné nevelnek! Amikor a középiskolát befejeztem, az apám kapott itthonról egy rendkívül érdekes munkaajánlatot. Sokat fontolgatták anyával, mit tegyenek. Elvállalta az állást azzal a kikötéssel, hogy anyámnak is adjanak munkát. Igaz, hogy nem foglalkozhatott tudományos kutatással, de ő is állást kapott egy középiskolában. Az otthoni házunkban anyám húga költözött be, és vigyázott mindenre.
Én beiratkoztam a zimonyi egészségügyi főiskolára, ott megszereztem a fizikoterapeutai oklevelet. A hivatásnak köszönhetően ismertem meg a férjemet is, akit egy közúti baleset következtében hoztak be a kórházba, és a lassú felépülése után én gyakorlatoztam vele. Egy nagyon ismert jogászcsalád sarja, a szülei akkor már elhaltak, az idős nővérével élt együtt. Azt hiszem, első pillantásra megszerettük egymást, felnőttek, kész emberek voltunk, hát a házasságunkhoz sem kértük nagyon az áldást. Ugyanis sem a férjem nővére, sem az édesanyám nem voltak elragadtatva a kapcsolatunktól. A sógornőm nyíltan a szemembe mondta, hogy utálja a oroszokat, hiába győzögettem, hogy én csak oroszországi vagyok. Az anyám - valami belső megérzéstől vezérelve - azt mondta, a férjem olyan ember, aki mellett én soha nem érvényesülhetek, semmilyen értelemben. Ugyan mit tudnak a szülők a világrengető, nagy szerelemről, gondoltam magamban, és megesküdtünk. Odaköltöztünk a férjem házába, és az volt az első, hogy kijelentette: az ő felesége nem dolgozik olcsó pénzért egy kórházban. Keres ő annyit, hogy nekem ne kelljen munkába járnom. Hát felmondtam. A sógornőm sem dolgozott, megszokta, hogy egész életét, különösen a szüleik halála után, az öccsének szentelte, még a gondolatait is leste, hát nekem a hatalmas házban a égvilágon semmi tennivalóm nem akadt. Ha főzni akartam, a sógornőm azt mondta, a férjem nem szereti az ismeretlen ízeket, ha bevásárolni akartam, azt mondta, neki megvannak a piacon a régi termelői, nem szeret idegennél venni semmit. Takarítani a sógornőm szerint nem tudtam alaposan, hanem, mint a mai dolgozó nők, csak kutyafuttában, hát ezt sem csinálhattam. Ha szóltam a férjemnek, mindig azt mondta, nem tudja megérteni a nőket, miért elégedetlenek mindig. Örüljek, neki, hogy a testvére felvállal mindent, én élvezzem az életet. Igen, de kivel és mikor, hiszen a férjem alig volt otthon. Az ügyvédi iroda két váltásban dolgozott, délelőtt rendszerint a bíróságon vagy úton volt, délután a feleket fogadta. Esténként találkoztunk, de ilyenkor a sógornőm foglalta le, beszámolva az aznapi eseményekről és a másnapi tervekről.
Egy alkalommal, amikor úgy tűnt, a sógornőm is jó hangulatban van, próbáltam elmondani neki, mint anyámnak is, hogy nagyon üres az életem. Mosolyogva javasolta, hogy a tálalóban mindig van jó orosz vodka, próbáljam meg vele megoldani a vélt problémáimat. Utáltam az alkoholt, de amikor édesanyám hirtelen meghalt anélkül, hogy őszintén bevallhattam volna neki: a férjemet illetően igaza volt, kipróbáltam a sógornőm ,,terápiás' javaslatát. Eleinte úgy éreztem, bevált. Sokszor hallottam már a mondást, hogy az iszákos ember a pohár fenekére néz. Úgy gondoltam, a pohár fenekén van talán a megoldás. Csak nagyon későn, túl későn jöttem rá, hogy a pohár fenekén az égvilágon semmi sincsen. Elvesztem, alkoholista, függő lettem. A férjem, akit a sógornőm figyelmeztetett, hogy gyakran iszok, csak annyit mondott, igyak, ha jólesik, csak részegen ne menjek a városba és ne vezessem a kocsit. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, elvonókúrára mentem, de nem itthon, nehogy megtudják a férjem ismerősei, mi bajom. Több mint egy évig nem ittam, megszültem a kislányunkat és úgy éreztem, végre rendbe jönnek a dolgok. A férjem is kedves volt, még a sógornőm is úgy tett, mintha örülne. Aztán apránként elvette tőlem még az anyaságot is. Először a fürdetést vállalta magára - én pihenjek, mondta -, aztán sétálni is ő vitte már a babát, bevásárlás közben neki ez nem külön feladat, bizonygatta. Az etetést a sógornőm szerint én túl gyorsan, szeleburdin végzem, meg kell annak adni a módját. Kértem a férjemet, legalább a gyerekemet hagyják meg nekem. Úgy nézett rám, mintha bolond volnék. Szerinte minden fiatalasszony hálát adna az Istennek, ha ilyen sógornője, ilyen élete volna, de én egy örök elégedetlenkedő, elkényeztetett nő vagyok, hagyjam őt békén. Így nyúltam ismét a pohárhoz. Eleinte csak mértékkel ittam, de ahogy csúszott ki alólam a talaj, úgy növekedett az elfogyasztott poharak száma. Apám próbált közbelépni, de a férjem őt is leintette: ne avatkozzon az életünkbe! Abban az időben kapott apám Ukrajnából egy meghívást, hogy költözzön vissza. Nem tudom, miért, talán, hogy ne lássa a lassú tönkremenetelemet, visszaköltözött a régi családi házba, olyan messze, hogy a segélykiáltásom se hallatszott el odáig. Tudom, magában biztosan azt kérdezi, miért nem hagytam ott a férjemet. Hát azért, mert nem volt munkahelyem, nem volt lakásom, nem voltak olyan barátaim, akik felkaroltak volna, hiszen csak a férjem társasága járt hozzánk. Hát maradtam. Egy délelőtt, amikor a sógornőm bevásárolni ment, még nem voltam teljesen részeg, kocsiba ültem, és a kislány legszükségesebb holmiját egy táskába dobálva elindultam a gyerekemmel... Azt hiszem, apámhoz akartam menni. Már közel voltam a határhoz, amikor utolért a rendőrség és visszavittek. Ezután vált el a férjem tőlem és tiltotta meg, hogy láthassam a lányomat. Két évig próbáltam harcolni ellene, az apám küldött pénzt a költségekre, de sajnos, semmit sem értem el... Elfogadtam most apám meghívását, nála töltök néhány hónapot, igyekszem teljesen kigyógyulni, és akkor majd új erővel vetem magam a harcba. Mert időközben döbbentem rá, hogy semmi nincs a pohár fenekén. A szívemben él még talán annyi tiszta szeretet, hogy kárpótolni tudom majd a lányomat az eljátszott évekért, ha visszaszerzem a szülői jogom.