Nem kellünk mi itt sem, ott sem, írta nemrégiben egy személyes hangú magánlevélben egyik olvasóm. Döbbenjetek már rá végre!
Jelentem: réges-rég rádöbbentünk. Szinte amióta az eszünket tudjuk. A saját tapasztalásunk, a bőrünkön-lelkünkön szaporodó ostorcsapások sajgó nyomai döbbentettek rá minket. Csak hát nem akartuk nagydobra verni, világgá kürtölni. Nem kívántunk rémisztgetni, kiábrándítani, maradék életkedvet elvenni, megmaradási szándékot gyengíteni. Mert mestereinktől azt tanultuk, hogy nekünk a kihunyni készülő parázs fújása, a pislákoló remény életben tartása a legfőbb dolgunk...
Eszmélkedésünk még akkor kezdődött, amikor szülőfalunkból először kimozdulva durván ránk förmedtek, hogy ne ugassunk, hanem beszéljünk tisztességesen, természetesen azon az egyedül boldogító nyelven, amelyet ugyebár az egész világ megért. Akkor még szerbhorvátul. Ennél csak az fájt jobban, s hatott ránk még kijózanítóbban, amikor rajongva szeretett anyaországunkban (bizony hogy szerettük, még olyannak is, amilyen a hetvenes, nyolcvanas években volt) lépten-nyomon megkérdezték tőlünk: külföldi (értsd csantavéri, szabadkai, magyarkanizsai, zentai) létünkre hogyan beszélhetünk ilyen jól magyarul - sehogyan sem ment a fejükbe...
Az eszmélkedés, a kijózanodás azóta csak fokozódott, akár a nemzetközi helyzet Bacsó Péter nagy filmjében. Kiderült egykettőre, hogy amit gyerekfejjel a kisebbségi létben átéltünk, az csak a kezdet. Megtudtuk nemsokára, hogy szüleink, nagyszüleink jelentős részére nemcsak hogy durván ráförmedtek ,,e hazában', hanem el is üldözték őket ősi szülőföldjükről, állati kegyetlenséggel le is mészárolták. Évtizedek múltak el anélkül, hogy odaát az anyaországban az irántunk felelősséggel tartozó, ám az internacionalizmus bűvkörébe került államvezetés a megtizedelésünk ellen utólag is szót emelt volna; néhány nagyszerű írástudó állt ki csupán mellettünk.
Igen: nem kellettünk mi itt sem, ott sem, nem kellünk most sem. Illetve odaát csak annyira, hogy az orvosságoskanállal mért támogatásunkkal a háborgó lelkiismeretet (akinek még van ilyen) le lehessen csillapítani. Itthon meg, ahol élünk, szorgalmasan dolgozunk, alkotunk, másoktól eltérően lelkiismeretesen adót fizetünk, még ennyire sem számíthatunk. Helyette lépésről lépésre szorítanak ki bennünket szülőföldünkről, küldenének - s küldenek is - északabbra, ahol szintén nem kellünk. (S ahova, mondjuk ki kertelés nélkül: a legutóbbi szégyenteljes történések óta már látogatóba sem szívesen megyünk.)
Egyetlen pillanat volt, Antall József néhai miniszterelnökünk színrelépésekor, amikor már-már reménykedni kezdtünk, hogy odaát talán, talán... Hogy mégis... S ha már odaát igen, akkor kellünk majd itthon is, minden bizonnyal... Paktumoknak, kényszerű kiegyezéseknek, visszarendeződésnek esett áldozatul a mi zsenge reménykedésünk. Megértettük, és beletörődtünk: odaát mindig előbbre való lesz az ország zavartalan boldogulása, mint a szerteszabdalt nemzet ügye, fontosabb az európai csatlakozás meg a jószomszédi viszony, mint a határokon túlra ebrudalt nemzetrészek sorsának alakulása... Talán így is van ez rendjén, talán nem is kell emiatt oly nagyon háborognunk... Talán...
Itthon meg már vernek is bennünket, jöttmentek a saját szülőföldünkön. A számtalan megaláztatás után íme a teljes kiszolgáltatottság. Amikor e sorokat rovom, az Európai Parlamentből éppen megérkezett a tényfeltáró bizottság, hogy kivizsgálja az ellenünk elkövetett atrocitásokat. Pontosan tudjuk: Európa is inkább a saját nyugalmáért aggódik, mint a mi biztonságunkért...
Imigyen állunk hát az Úr 2005. esztendejének január havában. Sem itt, sem ott. Itt sem, ott sem. Anyaországunk magyar állampolgárság helyett valamiféle szülőföld-batyut kínál nekünk, autonómiatörekvéseink óvatos támogatását, ugyanakkor gyorsabb honosítási eljárást, a bevándorlás megkönnyítését... (Nemrég még hogy rettegtek tőle, hogy bevándorlunk!)
Most aztán menjünk vagy maradjunk? Természetesen maradunk, hiszen nekünk itthon van dolgunk. Idestova ezer esztendeje. Hordozzuk a vállunkra rakott keresztet, végezzük a megmaradás parancsa által ránk rótt feladatokat. Ha ebben segít nekünk valaki, megköszönjük, s bólintunk: jól van. Ha nem segít, akkor is bólintunk. S tesszük a dolgunkat. Ki-ki a saját portáján, a maga őrhelyén. Fújjuk a kihunyni készülő parazsat, próbáljuk életben tartani a pislákoló reményt.