* Írsz, rendezel, láthatunk színészként, színikritikákat írsz, vagy verset, drámát. Te igényled, hogy mindenbe belekóstolj, vagy a szükség hozza így néha?

— Iszonyúan szeretek játszani. Szeretek játékhelyzetbe kerülni, abba hozni másokat. És valahol mindent a játékszenvedélyemnek vetek alá. Színikritikát írni ugyanolyan játékos volt, mint színjátszó szakkört tartani, verset írni vagy közönséget szervezni. Magyar szakon végeztem, aztán következett a színháztudomány, hamarosan drámatanári képesítésem is lesz, ezeket mind a játékba hívás köti össze. Drámát azért kezdtem el írni, mert nem nagyon találtam olyat, amit szívesen megrendeznék, vagy amiben szívesen játszanék. Igen, tudom, hogy rengeteg dráma van, biztos nem olvastam el a felét sem, de meg akartam teremteni annak a nyelvi közegét, amivel én magam szívesen foglalkoznék. Az mozgat, hogy egy feladatban megkeressem a lehetőségeket, azt, ami igazán megfog, s ami mond valamit számomra. Sokszor csináltam olyan dolgokat, amelyek látszólag teljesen ellentmondanak egymásnak, de jobban megvizsgálva mind egyfelé tartanak. A rengeteg élet, melyet ennyi idő alatt leéltem, egy szenvedélyes, szerelmes játék volt számomra. Lehet, hogy nem tudok enélkül élni? Lehet. De az is lehet, hogy ez belőlem fakad.

Portréfotó: Zalai Szilveszter

* S azért ez a sok minden kapcsolódik is egymáshoz, nem szakács, agysebész és ügyvéd vagy egyszerre. 

— Amikor fiatalon eldöntöttem, hogy színházcsináló leszek, már akkor is úgy képzeltem el, hogy ez nem csak abban merül majd ki, hogy a színpadon állok, vagy rendezek. Én az egészet komplexebb dologként látom. A színház egy nagy sajt, s én, mint egy kis sajtkukac, jól átjárom, minden részébe belekóstolok. Nekem az, hogy rendezőasszisztensként létezem, vagy színészként, esetleg ruhatárosként, mind ugyanaz a lelkesedés. Most éppen gyerekeknek varrom a régi ruháimból a jelmezeket, bábokat, mert nincs támogatás újak vásárlására. De ugyanazzal a lelkesedéssel varrom, mint ha egy drámaíró versenyen volnék, melynek jelentős anyagi támogatottsága van. Amikor először tartottam Vajdaságban színjátszó tábort (több mint tíz éve), azt éreztem, na ez az, amiben én hiszek. Hogy van egy kis csapat, s együtt kitaláljuk, mi hogyan legyen, a falu apraja-nagyja segít, lehoz a padlásról egy vaskádat hajónak, szabnak-varrnak. Néha be kell menni felmosni a színpadot, máskor pedig kiállni a közönség elé, és játszani. A különbség csak ennyi.

* Én sokáig azt hittem rólad, hogy te vajdasági vagy, aztán kiderült, hogy nem is, csak sokat vagy errefelé. De valamiért van egy vajdasági kisugárzásod, s ezt most vedd bóknak. 

— Hááát, lehet, hogy jól érezted. (Nevet.) Én Szegeden születtem, a szüleim is Magyarországon, de a felmenőim több helyről származnak. Apukám felmenői szlovákiai tótok, a Drubina tótul létrát jelent. Anyukám felmenői kárpátaljaiak és vajdaságiak. Amikor elkezdtem a színházasdit, először a vajdasági színház fogott meg. Jártam a MAdT táborba, sok itteni barátom lett, akik aztán beszerveztek nyári színjátszó táborokat tartani Noszára, Adára. Már öt vagy hat éve tartottam Adán a tábort, amikor kiderült, hogy anyukám felmenői éppen adaiak voltak. Nem vagyok egy spiritiszta ember, de valamiért valóban olyan ismerősek voltak az utcák, mintha már jártam volna ott korábban. Valahogy otthon éreztem magam az első pillanattól kezdve. Hát így vagyok szegedi, hogy valójában van ez a láthatatlan köldökzsinór, mely visszavitt a felmenőimhez. Egy kicsit le is taglózott, hogy a tájnak, a gyökereknek mekkora hatásuk lehet arra is, aki nem is ott született, csak a felmenői.

* Mesélj egy kicsit az írásról. Miből meríted a témáidat?

— Nagyon csóró voltam az egyetemen, kis ösztöndíjamat színikritikák írásával próbáltam kipótolni, melyek a Tiszatáj folyóiratban jelentek meg, de nagyon kifárasztottak, úgyhogy elkezdtem verseket írni, hogy ne égjek ki. Csak úgy önmagam számára, s főleg prózaverseket. Aztán ezek is megjelentek a Tiszatájban, ezeket pedig elolvasta Rózsa Teodóra, aki a szegedi Kövér Béla Bábszínház színművésznője. Egyszer nála beszélgettünk, rózsaillat, gyertyafény, ahogy kell, s azt mondta, szerinte nekem drámákat kellene írnom, van is rá most egy lehetőség a bábszínházban, egy kikötés van: legyen benne sárkány. Valamiért nem tudtam egy „valódi” sárkányos mesét elképzelni, ezért kitaláltam a saját sárkányom, mely bőröndlakókból áll össze egy nagy sárkánnyá. Ez lett a Sárkányterminál című dráma. Megírtam, s azt mondtuk, oké, most küldjük el véleményezésre azoknak, akik értenek hozzá. Ezért jelentkeztem vele a szabadkai Népszínház drámapályázatán, ahol végül nyertem, így fel is olvasták a Felolvasószínházban. Hatalmas lehetőség volt számomra ott lenni, és látni, ahogy színészek elkezdik olvasni, életre kelteni a szövegem, ebbe az érzésbe beleszerettem. Megboldogult Radnay Annamária akkor ott volt, és tudtomon kívül elküldte a Sárkányterminált a Nyílt Fórum versenyére, ahová szintén beválogatták. Hidegrázósan jó élmény volt, hogy ide már szerzőként vártak. Volt egy háromfordulós fejlesztés, ahol először az ötletet vitatják meg, a végén pedig a POSZT-on felolvasták. Ez egy hasznos dolog volt, és természetesen teljesen elbizonytalanított. (Nevet.) Mégis úgy voltam vele, hogy megpróbálom még egyszer, mert az első rúgás véletlenül is mehet kapura, a második már nem feltétlenül. A következő szöveg a Brémai kritikusok volt, itt már arra készültem, hogy a dráma megmutathassa magát, lehessen látni belőle, hogy mit gondolok a dramaturgiáról, színházcsinálásról. S ezt is beválogatták. Harmadszor már nem jelentkeztem a Nyílt Fórumra, félig-meddig magamnak írtam meg a Csongrád—csanádi polip című drámát, melyet a Jurányi Közösségi Házban mutattak be felolvasószínházi formában. Vajdasági színészek is játszottak benne, én rendeztem. Most, a nyár végén pedig lesz egy drámaíró verseny, ahová meghívtak írni. Ez pedig annak köszönhető, hogy — ez is hihetetlen történet, sok ilyen esik meg velem — a Képzőművészeti Egyetemen a végzős díszlet- és jelmeztervező szakosok osztályvezető tanárai a Sárkányterminált is beválogatták a választható drámák közé Parti Nagy Lajos és Esterházy Péter mellé. Képzelheted, mekkora dolog ez számomra… Szóval háromból tudtak választani, s egy lány az én drámámat választotta. Olyan díszletet álmodott meg hozzá, hogy leesett az állam. Ez volt a diplomamunkája. S itt látta Lenkefi Zoltán, a Napsugár Bábszínház igazgatója, aki ezután az említett drámaíró versenyre is meghívott. 

* Sokat foglalkozol fiatalokkal, gyerekekkel. Hogyan kell elképzelni egy-egy ilyen alkotómunkát?

— Azt szeretem legjobban ebben a formában, amit a fiatalokkal csinálunk, hogy itt mindenkinek számít a szava, mindenkinek érvényes a véleménye, én a formát keresem meg, melyben elmeséljük a közös történetünket. Mert közösen írjuk, én csak egy kis történetcsírát viszek, együtt fejezzük be, így mindenki megtalálhatja a maga szerepét benne, formálhatja a történetet, melyet később előad. Ezek sokszor rólunk szólnak, arról, hogy mi történik velünk a tábor alatt. A jelenlétem általában egy biztonságot, szeretetteljes légkört nyújtó rendezői jelenlét, nem akarok nagy okosságokat átadni, inkább arra szeretném biztatni őket, hogy merjenek önmaguk lenni, saját véleményt formálni, közösségben működni. Nagyon sokat nevetünk, így általában vidám előadások születnek, de a közönség úgy nevet, hogy néha egy picit elszorul a torka.

* S mit tanítanak ők neked?

— Bizalmat. S ez egy nagyon nagy dolog. Mert van egy víziód, én bízom benne, hogy nem hátrálnak ki, ők pedig bíznak bennem, és jönnek velem.

* Legutóbb azt láttam, hogy egy dokumentumfilm-fesztivált reklámozol óriási erőkkel, csábítod a közönséget a moziba.

— Amikor Pestre költöztem, elkezdtem járni a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválra, s a férjem is dokumentumfilm-rendezőként végzett az SZFE-n, életem részévé vált, hogy filmeket nézünk, és beszélgetünk róluk, vitatjuk, elemezzük, amit láttunk. Ő pedig a színjátszó táborokban segít sokat dramaturgként és mindennek az intézőjeként. Úgyhogy mindez közrejátszott abban, hogy jelentkeztem a fesztivál szervezőinél, hogy szívesen bedolgoznék. És közönségszervező még nem voltam! (Tör ki hatalmas nevetésben Orsi.) De a lelkesedésem, mellyel a filmeket reklámoztam, teljesen őszinte volt. Ehhez az is hozzájárult, hogy ez egy független fesztivál. S az igazságkeresés, az őszinteség, melyet hangsúlyozok, hogy mennyire fontos nekem, szintén ott van a dokumentumfilmekben. 

* Orsi, mik a következő nagy tervek? Mert tudom, hogy te tele vagy tervekkel.

— A legnagyobb projektum most egy saját gyerek. A másik, hogy szeretnék majd valamikor egy saját színházat. Említettem a sajtot és a sajtkukacot. Szóval én már akkor, fiatalon kitaláltam, hogy mire odakerülök, már tudni fogom, milyen ruhatárosnak, jegyszedőnek, közönségszervezőnek, rendezőnek, színésznek lenni. A legnagyobb álmom, hogy tudjam, milyen színházat takarítani, s milyen igazgatni. Szóval remélem, hogy egyszer lesz egy hely, mindegy, hol, mindegy, mekkora, ahová azt a lelkiséget, amely az enyém, bele tudom rakni, s az emberek eljönnek oda, és előadásokat néznek.