Az utóbbi egy-két évben mind gyakrabban és egyre agresszívabban fogalmazzák meg magyar nyelvterületeken az egyház és a politika viszonyát. Legtöbbször azonban szándékosan összemossák a pártpolitikát azzal a közösségi életet így vagy úgy mozgató áramlattal, amit politikának nevezünk. Igaz, az egyház és a politika nem feltétlenül összecsengő kifejezések, mégis a kérdés ilyetén való felvetésével akár azt is kérdezhetnénk, hogy egyáltalán sportolhatnak-e lelkipásztoraink, felemelhetik-e szavukat a kábítószer ellen, elmondhatják-e véleményüket az oktatásüggyel kapcsolatban, egyáltalán létezhetnek-e a társadalomban. Akármennyire képtelennek tűnik is, alig néhány évtizeddel ezelőtt, a pártállam idején mégis elhangzottak ezek a kérdések. Volt idő, amikor a szépemlékű Kecskés plébános urat káplán korában azzal vádolták Bezdánban, hogy megrontja az ifjúságot, mert a templomkertben futballozik a gyerekekkel.
Aztán, a rendszerváltozásként emlegetett kilencvenes évektől itt-ott még úgy gondoltuk, új lappal indul majd az időszámítás, ám csakhamar rá kellett döbbenni: szinte minden volt pártállamban a régi államvezetés emberei kényszerítették rá magukat a társadalmakra. A rablóból lesz a legjobb pandúr mintájára egyik napról a másikra furamód megszaporodtak a demokrácia élharcosai, a tegnapi ügynökök, besúgók nemcsak kiváló vállalkozókká léptek elő, hanem miniszteri, nemegyszer miniszterelnöki posztra kerülve teszik tető alá az évtizedekkel korábban elkezdett nagy művüket. A világ proletárjait egyesítő ideológia egykori kiszolgálói olyannyira rendezték soraikat, hogy ma már jogot formálnak maguknak az egyházpolitika szabályozására is. Gátlástalanságukban nemcsak a nemzeti egységért kiálló magyar püspöki kar tevékenységét panaszolják fel a pápai kihallgatáson, hanem a szerb radikálisok vezéréhez, Šešeljhez hasonlóan, már magát a Vatikánt és a Szentatyát is elmarasztalják, mert ,,lenyúlja az európai értékeket'. A bal-liberális eszmék szószólói ma már nem átallják ismételten keresztre feszíteni Jézust, és sárba tiporni, megsemmisíteni mindazokat, akik embertelen cselekedeteikre, tetteik fondorlatosságára figyelmeztetnek.
Szóval mit is szabad tennie és mondania egy papnak a harmadik évezred elején? Amennyiben nem kiszolgálója az aktuális államvezetésnek, akkor semmit - tűnik ki azokból a vehemens támadásokból, amelyeket a magyar nemzeti közösségéért kiálló fiatal papunk ellen indítottak a tegnap még vörös csillagot védőpajzsul maguk előtt tartó lélekmentők. A politikáról vallott nézetüket minőségileg befolyásolja-e Pápai Lajos győri püspök meglátása, aki a francia püspöki kar nyilatkozatát idézve mondta, hogy ,,a keresztények ismerjék fel a szeretet gyakorlásának kiemelkedő lehetőségét a politikában. Mert bármilyen nehézségek jellemzik, bármiféle gyanakvás veszi is körül a politika világát, aki a politikai szolgálatot a keresztény értékrendhez hűen teljesíti, az tulajdonképpen a szeretet egy kiemelt formáját valósítja meg'. Miről is beszélünk ezek után? Zárkózzon el a pap a nyáját nap mint nap érintő társadalmi problémák elől? Néma szemlélője legyen a sorvadó nemzettudat következtében a beolvadás lejtőjén elindult közösségének? Hagyja szó nélkül a magyar keresztény értékrend megcsúfolóit, rombolóit, akik ma az abortusszal és eutanáziával a gyilkosságot, holnap pedig majd az egyneműek házasságának szentesítését követelik?
Ha a magukat politikusoknak valló emberek a győri püspök által vázolt politikai szolgálatot művelnék - amelyhez párosítanák Szörényi Levente a Kossuth rádió Egy csepp emberség rovatában idézett, a Bibliát több ezer évvel megelőző ékiratos tábla jó tanácsát, miszerint ,,Sértőt, gyalázkodót messzire elkerülj, s magad se szólj soha félvállról senkihez!' -, talán papjaink sem kényszerülnének a politika hangján figyelmeztetni bennünket a szószékről. Ha nemzeti közösségünkért elkötelezett papjainkhoz, lelkészeinkhez hasonlóan politikusainkat is a közösség iránti felelősségérzet, a nép mindennapjait felvállaló, sorsukban osztozó magatartás jellemezné, talán a társadalomban, így a templomokban is a politikai megnyilatkozások és a magyar keresztény értékrend mentén valamennyiünknek könnyebb lenne rátalálni az igazság útjára. Az Istenhez vezető út az igazság, az igazság pedig maga Jézus Krisztus.