Mielőtt a körmünkre koppintanának nyelvőreink, tisztázni szeretnénk a feltételezett félreértést: egy pincsi is lehet bébi, azaz kölyökkutya, de a továbbiakban nem erről lesz szó.
Hanem egy új hóbortról.
A türelmes olvasó hamarosan meg fogja tudni, miféléről.
Hogy földünket a túlnépesedés veszélye fenyegeti, azt nem mi találtuk ki. Tudósok, szociológusok, politikusok hada foglalkozik a témával. Bolygónk lakosságának a száma megközelíti a hétmilliárdot, s ez a hétmilliárd, ha nem intézkednek azok, akiknek a lehetőség a birtokukban van, ez az embertömeg belátható időn belül, akár egy fél évszázad alatt is, megkétszereződhet. Ki lát majd el ennyi éhenkórászt kenyérrel, amiből ma se jut mindenkinek elegendő, sőt a kimondottan éhezők száma száz- meg százmilliókra tehető?! Ki biztosít megélhetést, munkát ekkora csődtömegnek, amikor a jelenlegi létszámnak is képtelen? Elbír-e a Föld kérge és felülete tízmilliárd földönfutót, gépkocsistul? Nem szakad majd be alattunk?
Persze ez a népesedés-robbanás nem olyan, mint a globális felmelegedés; még nem terjedt ki az egész földkerekségre, akadnak régiók, sőt kontinensek, amelyek elnéptelenedéssel állnak szemben. Nekünk, európaiaknak, nem is kell messzire mennünk, hogy megtapasztaljuk a fogyatkozás keserveit. A veresfalvi özvegy Pintér Rozália néni egyes-egyedül maradt az utcájában, abban az utcában, amelyik 83 évvel ezelőtt még gyerekzsivajtól volt hangos.
Jelenleg itt tartunk.
A világ egyik felén másodpercenként százával születnek a gyerekek, a másik felén száz évenként egy sem születik.
Az imént említett veresfalvi özvegy, hajlott korára való tekintettel már nem szülhet, de van, aki igen és mégse. Viszont roppant szeretne egy aranyos kis bébit. Nyélbe üthetné ezt ugyan valakivel, akad is rajongója minden ujjára száz, de a gyermekáldással járó kényelmetlen huzavona könnyen a karrierjébe kerülhetne.
Itt azonban már vészesen közeledünk a címben feltett kérdésünkhöz: pincsik vagy bébik?
Sötét foltja az emberiség történetének a kiskorú gyerekekkel való kereskedés, amely napjainkban is virágzik, dívik. A rabszolga-kereskedelem se tartozott a legfényesebb ténykedésünk közé. Amikor úgy adták-vették a színes és sápadt bőrű embereket, mint a barmokat. Ebbéli szenvedélyünket valamelyest legyőztük, kihevertük, a gyerekkereskedelem azonban mind a mai napig tart. Ha cinikus kedvünkben lennénk, fogalmazhatnék úgy is, hogy erre a portékára van vevő. Tehát kurrens áru a bébi. Nem annyira a szopós pincsi, mint inkább az édes, mosolygós, csillagszemű, avagy már az első önálló léptein is túljutó, emberanya által világra hozott fiúcska vagy leányocska.
Beindult tehát egy új iparág - vagy minek nevezzük: az importra termelt gyerekekkel való kereskedelem. Igen, olyan kereskedelmi iparág, melyben az iparosok, a ,,gyártók' a szülők, a kereskedők pedig, akik eme portékával kalmárkodnak. Ezt a nemes iparágat és a nyomába lépő kereskedelmi hálózatot egy igény hozta létre: az örökbefogadás növekvő igénye.
Elérkeztünk a fejlődés ama fokára, amikor, mondjuk, híres színésznők s egyéb hírességek fényes fogadásokon, úgynevezett partikon nem a megunt és idejétmúlt házi kedvencükkel, pincsijükkel próbálnak feltűnést kelteni, hanem a gyermekimport útján beszerzett, örökbe fogadott bébivel, aki lett légyen sötét vagy sárga bőrű, netán ferde szemű, de mindig az örökbe fogadó szeszélyét vagy ízlését követi.
Mi lesz ezekből a pincsik örökébe és szerepébe lépő importgyerekekből?
És, végezetül, ha ismét cinikus kedvünkben lennénk, megkérdezhetnénk: hova vezetne ez a jelenlegi népesedési robbanás, ha még azok a hölgyek is szülnének, akik a megunt pincsik helyett nem importgyerekekkel jelennének meg a partikon, hanem maguk is szülnének akár kivitelre is?
Csakugyan ránk szakadhat olyan szép új világ, amikor az óriásboltok, a plázák polcain plüssmacik helyett importból visszamaradt hús-vér bébik kínálják magukat? Mélyen leszállított áron, ellenállhatatlan, bűbájos, a fogyasztót lefegyverző mosollyal az arcukon.