Nagyon sokszor leírták, sokszor el is hangzott már, hogy az egymás mellett élő népek, különféle nemzeti közösségek nemigen tudnak mit kezdeni egymással, ha nem ismerik kellőképpen egymást, s könnyen áldozatául esnek olyan önös érdekeknek, amelyek realizálását a kisebb-nagyobb érdekcsoportok az ellentétek szításával érték/érik el. A nemzeti történelmek, de az egyetemes emberiség története is telis-tele van tragikus következményekkel járó, nemzetek közötti összecsapásokkal, amelyeknek újra és újra megismétlődő, ideig-óráig tartó, úgymond, problémamegoldó sikerélményei a távlatot tekintve sehova sem vezettek.
Az ellenségkép felállításának és működtetésének/működésének hathatóssága, valószínűleg kevésbé lehetett volna/lenne eredményes, ha a szembeállítottak közelebbről is ismernék egymást, azaz egymás kultúráját, hiszen egy-egy nemzeti kultúra, mint köztudomású, a nemzeti önazonosság-tudatnak a letéteményese, ergo a megismerésnek nagy szerepe lehetne az emberek, a nemzeti közösségek vagy éppenséggel a nemzetek közötti harmonikus viszony kialakításában.
A történelem folyamán az is nyilvánvalóvá vált/válik, hogy a szélcsend alakította viszonyok közepette az egymás mellett élőket sok minden köti össze, az egymásrautaltság pedig számtalan formáját építi ki az eredményekben gazdag együttlétezésnek. Ilyen esetekben a nemzeti kultúra biztosította önazonosság-tudat sincs veszélyeztetetve, teret ad a kölcsönhatásoknak, és ily módon gazdagítja mindegyik fél a mértéke szerinti sajátosságait. Ilyen körülmények között gyakran felgyorsul az értékek áramlása, s csodálatos eredmények is születhetnek.
Az egymás tisztelete, megbecsülése az önbecsülést is erősíti, s úgy gondolná az ember, hogy a kölcsönösség megteremtette példaértékű folyamatok ösztönzőleg hatnak majd a további kapcsolatok kibővítésére.
Sajnos, ez nem így van. E jegyzet most nem kíván kitérni ennek a jelenségnek a taglalására, már csak azért se, mert egy olyan kiadványt szeretne az Olvasó figyelmébe ajánlani, amely egy termékeny kapcsolattörténeti vonatkozás apropójára íródott. Németh Ferenc Ady vonzáskörében címmel jelentette meg azt a gazdagon illusztrált kötetet, amely a nagybecskereki születésű szerb költő, műfordító, prózaíró, kritikus és művészettörténész, Todor Manojlović, valamint Ady Endre kapcsolatát dolgozza fel releváns dokumentumok, levelek, újságban megjelentetett vonatkozó szövegek, s nem utolsósorban a két világháború közötti szerb modernista írók egyik alapítójának nagyváradi naplójegyzetei alapján.
Manojlović jelen volt pl. az irodalomtörténetből ismert holnaposok nagyváradi matinéján, melyen Ady mellett Dutka Ákos, Emőd Tamás és Juhász Gyula is ott volt, s a Nyugat-matinén is, amelyen a folyóirat egész szerkesztősége megjelent -- Hatvany Lajos, Osvát Ernő, Fenyő Miksa --, de Reinitz Béla is meg Lengyel Menyhért. Arról az Ady-verseket megzenésítő Reinitz Béláról van szó, aki négyévesen került Szabadkára, aki a Gaál Ferenc irányította szabadkai zeneiskolában tanult, s akinek apja az a dr. Reinitz Márk volt, akinek a nevéhez a mára már elfeledett, Szegedi úti Reinitzfalva felépítése fűződik.
Az emlékező próza egyik gyöngyszeme is helyet kapott Németh Ferenc kötetében. Todor Manojlović az Igaz Szó Ady-számában tette közzé az Ady Endrével az elillant évek szőlőhegyén című írását, melyben igen ihletett módon idézi meg az utókor számára az igazlátó költő alakját.
A kiadás végére került a névmagyarázat, ebben Gozsdu Elek adatai is szerepelnek. Szeretnénk emlékeztetni arra, hogy a jeles író 1898 és 1906 között Zomborban töltött be felelős vármegyei tisztséget. Az akkori Bács-Bodrog vármegyében elsőként ebben a városban ő indította be a szabad líceumi előadásokat, melyek igen tartalmassá tették a korabeli közművelődési életet.
Ha figyelembe vesszük azt, hogy Todor Manojlović nemcsak a szerbeknek, hanem a németeknek is közvetítette Ady költészetét, akkor joggal állapíthatjuk meg azt is, hogy munkássága példamutató az áldásos együttélés kontextusában.