A torontálvásárhelyi legényember eredetileg építészmérnök szeretett volna lenni, tanulmányait viszont végül csak részben végezte el a szabadkai főiskolán. Hogy bánja-e, vagy sem, erre részéről ma már csak egy sima vállrándítás a felelet. Döntésének pillanatában, pontosan 2011 őszén csupán a kínálkozó lehetőségek foglalkoztatták.

— Vegyes érzések kavarogtak bennem. Voltak ugyanis ismerőseim, akik már az elején megbánták, hogy elhagyták szülőföldjüket, de voltak olyanok is, akiknek itthon maradt hozzátartozóik dicshimnuszt zengedeztek arról, fiaiknak-lányaiknak mennyire felvitte az Isten a dolgát külföldön. Szüleim akkortájt még tartottak teheneket, a fölös tejet pedig nyersen, illetve különféle tejtermékek formájában értékesítve igyekeztek hozzáadni a családi kasszához. Egyszer az egyik ilyen tejkuncsaftunk büszkén újságolta, lányának milyen szépen alakul az élete. Hajón dolgozva járja a világot, vidám és fiatal emberek között van, és ami a legfontosabb: elégedett és boldog. Mivel jómagam is ismerkedős és a vidámságot kedvelő vagyok, gondoltam egyet, s azon melegében elkértem a nénitől a kapcsolatokért felelős ügynökség telefonszámát. Beszélgetések, találkozási időpont-egyeztetések, tesztek sora és az eredményekre olykor örökkévalóságnak tűnő várakozások váltogatták egymást november és február között. Noha eredetileg március végére kaptam terminust, a végleges „behívó” már 2012 februárjának végén megérkezett. Mégpedig úgy, hogy csupán néhány órát hagytak a csomagolásra. Aznap este már Belgrádban kellett lennem, és onnan egy olaszországi hajógyárba szállították az alkalmazást nyert szerbiai újoncokat. Bevallom, igencsak meglepődtem, hiszen tudomásom szerint egy turistaszállító luxushajóra kaptam munkaengedélyt takarítói pozícióban. Ott, a helyszínen tudtuk meg, hogy leendő szolgálati helyünknek előbb azért meg is kellene épülnie. Ha jól számolom, két és fél hónap telt el így. Szállodában laktunk, és onnan jártunk át mindennap az építkezésre. Olaszokkal, afrikaiakkal együtt... Végül elérkezett a hajó hivatalos vízrebocsátásának napja, előtte pedig a mi beköltözésünk is.

* A pozíciók meghirdetésekor általában az előléptetés és az azzal járó béremelés lehetőségét is szokás felvillantani a pályázók előtt. Az első és a soron következő szerződése(i)d tételei között voltak-e lényeges különbségek?

— A második szerződést már előléptetve írtam alá. Maradtam ugyan a takarítóegységnél, ellenben a korábbinál magasabb rangfokozatban. Én lettem a fő steward közvetlen segédje. Idővel nemcsak a feladatodat végzed rutinosabban, de már egészében is át tudod látni és értékelni a körülötted zajló dolgokat. Engem leginkább az emberi kapcsolatok építésének lehetősége motivált. Az ismerkedés... Ha úgy vesszük, egy nagy család voltunk. Mintegy hatvanöt nációból összeverődött másfél ezer ember, ideértve a mi hét plusz egy fős takarítócsapatunkat is, és mindnyájan ismertük egymást. Leginkább angolul kommunikáltunk, de ragadt rám bőven az olaszból és a spanyolból is. Jó lenne ezeket újra elővenni!

* Mesélnél magáról a hajóséletről is?

— Hajón legfeljebb öt órát tud aludni az ember. Zászlóshajónk, a Carnival Cruise Line fedélzetén 3800 turista utazott. Változatos igényű emberek még változatosabb viselkedési kultúrával. Annyit illik tudni, hogy minden egyes európai hajónak az ún. beiktatási túráit a mediterrán térségben kell lefutnia. Számunkra a home-port Barcelona kikötője volt. Ide az olasz csizma megkerülésével és Franciaország partjainak érintésével jutottunk. Jártunk továbbá Athénban is, egy alkalommal pedig Törökországban. A hűvös, hidegebb idő beálltával kihajóztunk az Atlanti-óceánra, majd a Bahamai-szigetcsoport mellett az USA felé vettük az irányt. Itt jöttek az amerikaiak, illetve — tisztelet a kivételnek — a velük született arrogancia. Na, ők aztán nem tudják értékelni, amit kapnak! A hajós kalandot szerb útlevéllel és munkavállalási vízummal kezdtem, viszont alkalomadtán olyan helyeken is partra léphettem, például Miamiban, ahol az olasz vízum erre eleve nem jogosított volna fel. Ilyenkor a személyzeti ID-kártyánk „beszélt” helyettünk. Kérded, mi történik a túrák idején keletkező hulladékkal. Szinte a legapróbb komponensükig szelektálják őket. A szervesanyag-alapú „szemét” egyfajta eledel a tengerek lakói számára, a nehezebben lebomló „ambalázst” viszont bebálázott állapotban rakodtuk ki egy-egy kikötésünk alkalmával az újrahasznosítási gyűjtőpontokon.

* Két év szolgálati idő után, 2014-ben hátat fordítottál ugyan a tengeri kalandoknak, partra szállásod mégsem jelentett egyet a hazajövetellel. De miért éppen Skandinávia, miért éppen Svédország?

— Választhattam volna Németországot is vagy akár Angliát, merthogy ez utóbbiba is hívtak az ottani ismerőseim. Időközben felbukkant Dénes barátom is, aki „öreg motorosként” hívott a vikingek földjére. Egy dolgot tudtam: haza semmiképpen nem akarok jönni! Hiszen éppen azért mentem a hajóra is, mert nem akartam minduntalan apám s anyám elé tartani a markom zsebpénzért. A magam gazdája szerettem volna lenni. Igaz, ehhez a hajósélet nem igazán jó támpont, viszont közvetetten mégiscsak volt hasznom belőle. Két éve tehát Helsingborgban, a csaknem 150 000-es lélekszámú, dél-svédországi kikötővárosban dolgozom mint raktáros egy logisztikai cégnél. Malmőbe is tervezek eljutni a közeljövőben, ahol értesüléseim szerint két magyar klub is van, fiatalokkal (is) a soraiban. A napi négy, négy és fél órás munkaidőmből erre is jut idő.

* Elegendő ez ahhoz, hogy fenntartsd magad?

— Valójában igen, mert időről időre akad egy kis pluszmunka is, melyet nem volna kötelező elvállalnom, viszont miért is ne, hiszen ez is hoz a konyhára. Mivel tudok spórolni, nekem magamnak a jövedelmem elég. Persze, amikor majd én is családot alapítok, ezt a kérdést újra felteheted. Egy feltétellel: akkor nem idehaza, anyáméknál, hanem nálam, Svédországban beszélgetünk!

Ferenc immár magyar, azaz európai állampolgársággal egyengeti a nagyvilág göröngyeit. Felvértezve jó adagnyi, egészségesen kritikus világnézettel is.

— Szóval egy olyan országban élek, amely a környezetvédelmet és az újrahasznosítást nemcsak elméleti szinten ismeri, de tudatosan és lelkiismeretesen gyakorolja is. Az állam lényegében mindent tud rólad, egyszersmind törődik is veled! Fura, és mindmáig nem tudom megszokni: ha fel szeretnél valakit keresni, ahhoz legalább egy héttel korábban kötelező bejelentkezned az illetőnél, egyébként kívül tágasabb... Ha meg véletlenül túllépnéd az előre kialkudott időt, nos, a vendéglátód azt sem fogja díjazni!

Mintegy jelszóra, a nappali faliórája ütni kezdte a delet. Átfutott a gondolataim között, hogy épp lejártak a kialkudott perceim, melyeket ráadásul nemhogy egy héttel korábban nem egyeztettem a vendéglátóimmal, de éppen szenteste délelőttjén kopogtattam be hozzájuk. Pillanatnyi zavaromból Ferenc szülei, Feri bácsi és Ilonka néni emeltek ki nevetve: — Persze, ha valakit családtagként kezelnek, az „svédben” is megengedheti magának ezt a „könnyelműséget”! Gyere, fiam, közénk, az ebéd tálalva van. Egy szíverősítőt kérsz-e előtte?

Nem kértem, csupán még egy választ a sorjázó kérdéseim végére.

* A fiataljaink külföldre mennek, próbálnak érvényesülni. Reálisan, ha valamilyen csoda folytán végre nálunk is jobbra fordulna minden, hazajönnél?

— Nem. Most még nem jönnék haza. Esetleg sok-sok év múlva. Magam sem tudom. Valószínűleg visszajövök, ha majd nyugdíjas leszek. Mert akkor szerintem már nem érdemes kint lenni. Egyelőre annyit tudok biztosan, hogy az ottani élet működik, biztonságos, és nemcsak most, de évek múltán is jó lesz. De itt? Semmit sem tudsz előrelátni. Borúsan hangzik, de országunkban továbbra sincs jövő a fiatalok számára. Én is azért mentem tovább, és kötöttem ki végül oly távol innen. Ott, ahol nem feltétlenül szükséges politikai szervezethez tartoznod, ha boldogulni, érvényesülni szeretnél. Ott, ahol a képességeid, a tudásod és a rátermettséged önmagában is elegendő! 

A nyitóképen ifj. Tatár Ferenc (a szerző felvétele)