Valami azért történik, habár ez nem nyugtathat meg senkit. Az is igaz, hogy egyre többet gondolnak a szórványban élő magyarokra, s nemcsak gondolnak, beszélnek, vitáznak róluk, hanem tesznek is értük. Mert a minap olvashattam, hogy a szerémségi kis falucskában, Dobradón, tető alá hozták a művelődési házat. Nyomban idéztem a költőt, aki akként hagyatkozott, hogy ne hagyjuk a templomot és az iskolát. Gondolatban hozzáírtam, hogy a színházat sem, a művelődés házait sem.
A Kárpátokon túli magyarokról
Nemrégiben láthattam a képernyőn, hogy Rómában, a Szentszéknél járt egy népviseletbe öltözött asszonyküldöttség. A mélyen vallásos katolikusok nevében szóltak.
åk már évszázadok óta hűen imádkoznak és... gürcölnek. Imádkoznak, ki nem hagynák a vasárnapi misét, a májusi-októberi litániákat, gyónnak, áldoznak, de...
Vagy 250 évvel ezelőtt már jöttek Moldvából a segélykiáltások, hogy az olasz papok nem tudnak sem magyarul, sem románul, nem tudják Isten igéit átplántálni a hívőkbe. S ami a leggonoszabb részükről, kimondták: magyarul nem szabad imádkozni, mert az az ördög nyelve!
Az ördög nyelve
Ora et labora, imádkozzál és dolgozzál, valld magad katolikusnak, de magyarnak véletlenül sem, mert elkárhozol, ha az ördög nyelvén dicséred az Urat... És így volt ez századokon és hosszú évtizedeken át. Hiába járultak a Jászvásáron-Jasin székelő püspök elé a magyar imádság ügyében.
A romániai kommunizmus bukása után történt valami enyhülés. Mert van némi magyar nyelvű oktatás, a távoli anyaország kezdi gondját viselni a csángóknak. Valahogy ,,divatossá' is váltak. Csak... kellene még igazi iskola, és kellene a templombéli igazságtétel, hogy anyanyelvükön dicsérhessék az Urat.
Mintha mutatkozna remény, hogy az évszázadokon rájuk suvasztott jégpáncélon némi rést üt majd a Szentszék, tán meghallgatásra találtak Benedek pápa úrnál, nem úgy, mint XIII. Kelemennél, anno 1767-ben, vagy jó húsz évre rá VI. Pius åszentsége idejében. Akit figyelmeztetnek, hogy Moldvában a misszionárius atyák más nemzetek iránt oly túlbuzgó megvetéstől lángolnak, hogy semmiképpen sem képesek maguk között mást, főként a magyart megtűrni...
A mi csángóink
Ne csodálkozzanak, nekünk is vannak bőviben csángóink! Ott, Szerémségben, Dél-Bánátban, de a Dráva mentén, Baranyában is.
Van annak 40 éve, hogy először jártam a szerémségi Satrincán. Betértünk egy kocsmafélébe, ahol a hosszú asztalt szemben egymással ülték körül az atyafiak. Beszélgetésünk során kitűnt, hogy volt ott kishegyesi származású is meg Bácska más részéből való is. Mert jöttek az ősök a munka ügyében, a jobb megélhetés reményében. Az áldásos szerémségi földet művelni, kacsozni, gyomirtani a szőlőkben.
A rumai rokonok
Moholról csámborgott el családostul a feleségem nagybátyja. Az apa szorgalmasan dolgozott a vágóhídon, kitaníthatták a három gyereket. Ám ők már nem magyarul tanulhatták meg a betűvetést, a számolást-mérést. Imádkozni tán még magyarul is tudtak, mert az édesanya hozta magával az imakönyvet, az énekeskönyvet. Ha netán gyónni óhajtottak, azt már horvátul tehették, a templomban azon a nyelven mondták a Miatyánkot és az Üdvözlégyet.
1940-ben a félezres rumai magyarságnak művelődési egyesülete volt. Nemrégiben, ötven év után, a VMSZ lelkes tagjai révén fölújították. Későn-e már? Késő-e a szalmaszálba kapaszkodás?
Egy csángó falu Baranyában
Betért velünk az eszéki busz a Dráva menti Új Bezdánba. Láthattuk a szövetkezeti otthon falán levő emléktáblát, melyen az állt, hogy hányban alakult a falu. Jelkép gyanánt egy tragacsot is ,,beleírtak'. Jelezvén, hogy kicsi valóságukat tragacsolták át Bácskából.
Olcsó volt a föld Baranyában. De milyen földhöz jutottak a Bácskából jöttek? A tarackos, elvadult Dráva menti földet kellett megszelídíteniük, termékennyé tenniük. S fölnézve az égre, imát mormolva, arcuk verejtékével megtették. S mit ad Isten, a délszláv háború idején a gonosz fegyveresek kiebrudalták őket a családi házaikból. Hogy menjenek innen Magyarországra. Ám a határnál, akkor még a Jugoszláv Néphadsereg egységei posztoltak. Nem engedték át őket, mert minek is mennének? Visszairányították őket, s hazaérve a kirabolt családi fészkek várták őket.
Most nem tudom, hogy élnek, van-e tanítás az iskolában. Mert amikor harminc-egynéhány évvel ezelőtt ottjártamban betértem az iskolába, láss csodát!, a tanítói kar lányokból tevődött össze. Marad-e ott valaki közülük, hogy az édes anyanyelvre oktassa az újbezdáni csemetéket. Ha igen, akkor némileg megnyugodtam.
Odaát imádkozzál magyarul!
Egy kis kitérővel el kell mondanom, hogy megdöbbentett a hír, ami a baranyai Vörösmartról érkezett nem is olyan régen. Zmajevacra keresztelték a falut az első világháború után, mert a szerb tiszt azt hitte -- tán volt némi irodalmi betekintése --, hogy Vörösmarty Mihályról nevezték el az ősi települést. Hát akkor a másik költőről, Zmaj Jovanovićról nevezzék el!
Nos, a döbbenetes hír: magyar pap nem lévén, a horvát pap járt ki misét mondani, de kijelentette, hogy magyarul tilos imádkozni. Menjenek át Magyarországra, ott imádkozzanak magyarul. Hogy mi lett az ,,usztasa, soviniszta töltésű' pappal, arról már nem kaptam hírt.
Visszatérve a szerémségi csángóinkhoz...
Herkócáról, már ami a Šešeljt illeti, Hágában is tudnak. Ám a titói időkben vajmi keveset hallhattunk olvashattunk a Szerémségben élő magyarokról. Valami tabu témaként szerepeltek. Csak tessék föllapozni a Magyar Szó akkori bekötött számait, de tán a többi magyar újságot is: hír onnan vagy riport -- elvétve sem. Mondjuk, Maradékról. Ora et labora! Az ottaniak áttértek a református hitre, mert nem volt magyar papjuk, lett magyar lelkész, s van ma is. Szólhatnánk még Nikincáról, Satrincáról, Ürögről. Ez utóbbi városkába betértem a Molnár családhoz. A nagyapa temerini származású volt, fia és menye még magyar elemibe járt, az unokák már nem, kérdéseimre nem magyarul válaszoltak. A magyar lelket kialtatták belőlük. A herkócai Dér Feri barátom is még magyar iskolába járt, aztán az újvidéki magyar tannyelvű gimnáziumban érettségizett. Itt ragadt a székvárosban, mint a nikincai Konkolyék.
Úrnapi búcsún, Dobradón
Évekkel ezelőtt meghívtak bennünket a valamivel több mint száz lelket számláló faluba, a nagy úrnapi ünnepükre, ahová erre a napra családostul jöttek a vendégek -- terülj, asztalkám várt mindenkit! -- a szerémségi szórványokból. Tízszer annyian voltak, mint a falucska lakói. A kis templomba zsúfolódtak be misére. A templomot a magyar ,,csángóknak', a szorgalmas földművelőknek -- az akkori Dobradó puszta településen -- Pejácsevich gróf építtette. A misét horvátul celebrálta a pap. Abba azonban nem szólt bele, hogy a hívők magyarul imádkoznak, és a szent énekek magyarul töltötték be a kicsi templomot. S a mise után karon ragadott minket egy Pista bácsi nevezetű ember, hogy mennénk hozzá ebédre. å mondta el menet közben, hogy a doroszlói búcsúra járók onnan hozzák a szent énekeket, ott tanulják meg őket. Leírják az irkába a szöveget. Hát Dobradón sincs magyar nyelvű mise. Mert egyházilag nem a bácskai püspökséghez tartozik. Meglehet, tévedek, de mintha azt mondták volna, hogy ebbe nincs beleszólása a bácskai püspökségnek. Ha tévedtem, elnézést kérek.
A bánsági csángók
Mint Dobradó, olyan kicsiny a Fehértemplomhoz tartozó Udvarszállás. Ott jártunkkor betértünk a kis ,,jobbágytemplomba'. A német grófok egyike telepítette a lakosságot oda, a templomnak ő ajándékozta a stációképeket, német nyelvű föliratokkal. Egy Virág József nevezetű fiatalember volt akkoriban a gondnok, aki kántorkodott is, orgonázott is.
Többször is jártunk Fejértelepen, Susarán, a Delibláti-homokpuszta szívében levő faluban. Ott egy Martonosról elszármazott családtól vettük a jó minőségű mézet. Templomuk van, s akkor jártunk az iskolájukban is.
Egy tévéhír
Amikor ezeket a sorokat írtam, rápillantottam a bekapcsolt tévére. S onnan a hír, hogy a moldvai Pusztinán újra megtiltották a csángóknak, hogy magyarul imádkozzanak. Magyar miséről ne is álmodozzanak! A Szentszék még mindig messze-messze. És le a püspökkalappal az őket ,,istápoló' katolikus egyházfik előtt! Lelkük legyen rajta sovén tiltásukon!