Foglalkoztat már régebben a gondolat, hogy anyanyelvünk tisztasága, és a magunk védelmében is, áldásos lehetne nyitni a lapban egy ilyen célt szolgáló rovatot, mondjuk nyelvelő vagy ehhez hasonló cím alatt, amely be is határolná a rovat felségterületét. Véleményem az, hogy hasznos tudna lenni az ilyen széttekintés, ha csak időszakosan is. Amennyiben támogatható az elképzelés, úgy mellékelem is a második fölvonáshoz az anyagot. (Az elsőt lejátszotta Pósa Károly.)
Nem kellene népszerűsíteni, a beéget az ősök előtt-féle és az ehhez hasonló nyelvet, mert a fiatal és még fiatalabb nemzedékek már amúgy is kiválóan birtokolják azt.
Hogy kell-e pirulnunk mindennapi élő beszédünk vagy írásos megnyilatkozásaink okán, én erre a kérdésre nem mernék egyértelmű tagadással válaszolni. És most ne menjünk a szomszédba, maradjunk itthon a körülpillantással.
Fogjunk hát rövid gyomlálásba nyelvünk tisztaságáért, konkrét példákkal. Az első kettő igen markáns, és mert már fává erősödtek, kemény fogás kell majd hozzájuk, két ujjhegy nem lesz elegendő: a rendületlen banjázás ez, az igazán szép hangzású gyógyfürdő megnevezés helyett, és az állhatatos kneževacozás, amikor végre hivatalos magyar neve is van a kis városkának: Törökkanizsa. Azután: fiataljaink ne Bačkira, hanem Bački Vinogradira, azaz Bácsszőlősre, de inkább Királyhalmára járjanak szórakozni. (Ez utóbbi változatnak csak egyszer hallottam szerb formáját: Kraljev Breg. Velebiten/Pipacsfaluban, de tréfásan Pipatyfalut mondott a derék likai származású ember, aki a magyart Sárváron tanulta. Amikor Pipatyfalut -- Fogadjistent rövid időre akkor -- idetelepített csángó testvéreink lakták.)
Az elsoroltakhoz fogható szívóssággal tartja magát beszédünkben a szerb alakú infarkt az infarktus, a megčastizlak a megvendégellek helyett.
A boltok polcaira kirakott szokk föliratú árucikk pedig az s mellé odaerőltetett z-re, és a hosszú (kettős) k-ra támaszkodva sem lesz üdítő vagy gyümölcslé, sosem.
Derék szervezők ne ünnepi akadémia, hanem díszülés rendezésén fáradozzanak, és ne bálat (bálakat), csak bált (bálokat) hozzanak össze sikeresen. Ez utóbbiakat pl. a Lonti-teremben.
Helységet (teszem azt Tóthfalut), semmilyen hirdetés útján sem lehet bérbe adni kereskedés vagy más tevékenység végzésére, ez csak helyiséggel tehető, mondjuk, valahol Magyarkanizsa város központjában, és ahol azután majd ilyen vagy olyan árucikk alacsonyabb vagy magasabb árú lesz.
Mások szemében meg nem kellene cégért ütnünk magunknak. A Hunyadi János utca irányát mutató, egyébként nagyon takaros és ízléses kimunkálású, nyílhegyű táblán írva vagyon, helytelenül: Ulica Sibinjanin Janko. Magyarán: ennek az utcának szerb neve így írandó helyesen: Ulica Sibinjanin Janka. Mert, tudálékosan mondva: utca és névadója között, birtokviszony forog fönn.
Itthonról ennyit. Most nem lőtőt ugyan, de határt lépünk át néhány olyan szó és kifejezés miatt, amelyek idegen csengésűek nálunk.
A srác az én számból kifordul. Hagyjuk meg a pestieknek. åk bevállalják. Pedig sem hangulati, sem jelentésbeli többletet nem kap a kifejezés az egyszerű vállalommal szemben a be- kötőszócskával ''megerősítve”. Hasonlóképpen vagyok, a hadd ne soroljam tovább esetével is. Elegendőnek érzem a hadd nélkül. És nem is mond kevesebbet amannál. Az is olyan betelepült lesgyanús.
Az a szófordulat is egyre inkább pestiesedik, hogy meg kell, mondjam. És fertőzni kezd nálunk is. Útját kell állni! Székelyeinké az. Maradjon meg nekik, ott nem kakukktojás. Náluk természetesen csordul a szájról.
Dombos Fest. Már régtől fogva állok értetlenül ez előtt a kentaur előtt. Nem tudom eldönteni, hogy ejtsem ki a nevét. Mert ha a Fest=Feszt, akkor a kínálkozó analógia alapján a Dombosnál is így kell lennie: Dombos=Dombosz. De nyelvünkben ilyen nincs. Ennek ellenére, erre elvetődő idegenek bizonyára így olvassák. A Fest alakot pedig Feszt formában kellene használnunk következetesen, mert csak úgy a miénk. (Tudniillik a fesztivál megnevezésnek mindenhova, Röcsögére is eljutott rövidítése.) Magyar turisták kedvéért a sörös bajorok nem írják át Oktoberfestjüket Oktoberfeszt formára. És mégis el tudja olvasni az egész világ. Megtanulta azt is.
És most Kosztolányi Dezső.
Nyelv és lélek c. kötete fülszövegéből: ,,Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye...” -- Csak azért másoltam eddig a szövegből, hogy lássuk: Kosztolányi egyes szám első személyben vall, és nem többesít, amint azt az egyik havi Eseménynaptárunk teszi.
Legutóbb Szegedy-Maszák Mihály akadémikus szavait olvastam Kosztolányi halála 75. évfordulójára. Kivételesnek és egyedülállónak tartja a költő életművét a magyar kánonban a nemzetközi hírű akadémikus.
Igen, a magyar költők közül senkit sem tartott annyira a bűvöletében anyanyelvünk, mint Kosztolányi Dezsőt.
S van pedig Szabadkán egy magyar színház, amely a város szülöttjének, Kosztolányi Dezsőnek a nevét viseli. Hogy méltóképp, azt itt szeretném megkérdőjelezni. Tartott ugyanis ez a színház a múlt évben egy nemzetközi sereglést, Desiré Central Station néven, és ezt plakátok hirdették ország szerint tova, rajtuk Kosztolányi gyerekkori arcmásával. Én az előadásokat nem láttam, csak okos, és igen imponáló, egyenesnek tűnő, nem elkenő összefoglaló kritikát olvastam róluk, Markovics Annamária munkáját. Nem is tudnék hát az egyes mutatványokról szólni, ellenben kérdezném: Szabadkán talán szégyellik Kosztolányi Dezső tisztességes magyar nevét? Mert mire volt jó az a bükkfanyelvű elnevezés, Desirézve benne a Dezső nevet? Ahogyan Kosztolányit hívták. Nem hogy tán az egyre erőszakosabban, egyszínű uniformisba préselődő, globalizálódó Európa mellett való elkötelezettségük apró kis bizonygatásának szánták a szervezők? Nem kötelező fölülni a vén kontinens minden bolondkocsijára! Önként, hebehurgyán lába elé vetni drága gyöngyeinket, megtagadni őket és lemondani róluk. Mert ha így teszünk, miből áll majd össze az elképzelt közös nagy szőttesen különvalóságunk, ami egyedül csak a miénk lesz, mint egyedi, összetéveszthetetlen, magyar ismertetőjelünk.