A minap láttam egy kínai írással írt apróhirdetést vagy értesítést az egyik kínai bolt kirakatában. Mindenekelőtt a számunkra rejtélyes kínai írásmód hívta fel a figyelmet olyannyira, hogy az újvidéki szerb napilap még közölte is a kínai apróhirdetés képét, jópofa érdekességként. Igaz, az aláírt szöveg azt is megjegyezte, hogy ezek szerint az apróhirdetés szövegét csak a kínaiak értik, és csak ők pályázhatnak, ha történetesen új alkalmazottakat keresnek. Az újságnak még csak eszébe sem jutott megbotránkozni amiatt, hogy az állam nyelvet beszélők ebből kifolyólag hátrányos helyzetben vannak saját hazájukban.
åszintén szólva ez nekem sem jutott eszembe, és azzal tértem volna napirendre felette, hogy ezek szerint csak a kínaiaknak és a kínai írásmódot ismerőknek szánták a kirakatba tett apróhirdetést. Viszont eszembe jutott egy másik friss eset. Amikor az egyik bánáti, kifejezetten magyar többségű faluban, magyarul hirdettek és népszerűsítettek egy hétvégi rendezvényt. Egy valaki azonban azt írta utólag a plakátra, saját kezűleg, hogy: a rendezvény valóban nagyszerű és dicséretes, de arra figyelmeztette a falu illetékeseit, hogy ebben az országban mégiscsak a szerb a hivatalos nyelv. Ami a kínaiakra nem vonatkozik, vagy a kínai írásmód nem zavar annyira, mint a magyar? Szegeden vagy Budapesten valószínűleg már nem annyira zavaró és kellemetlen hangzású a magyar beszéd, sőt azt a néhány magyar szót is szívesen használják, melyeket esetleg tudnak. Itt azonban zavar a latin betű, a magyar írás vagy beszéd. A háború előtt a nagyobb vajdasági városokban, de falun is három nyelven köszöntötték a boltba lépő vevőt - szerbül, magyarul és németül. Most esetleg legorombítanak, ha ezt tesszük helyettük.
Sajnos, a mai 15-16 éves nemzedék szinte embertelen körülmények között nevelkedett és nőtt fel: embargó, infláció, testvérháború, délszláv nacionalista gyűlölet. Amiből az következett, hogy ha horvát vagy szlovén sportolók, illetve csapatok játszanak, itt erre mifelénk általában mindig az ellenfélnek szurkolnak, még akkor is, ha azt sem tudják, merre van az az ország. Nincs súlya annak az arany-igazságnak, hogy ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy. Szomszédom vegyes házasságból származó unokája egy budapesti osztálykirándulásról visszatérve panaszkodott nekem négyszemközt: most bánja csak igazán, hogy nem tanult meg magyarul, noha édesanyja és nagyszülei megpróbálták megtanítani, de ő mindig szerbül válaszolt.
A logika szerint annak az idegen nyelvnek kellene a legkedvesebbnek lenni, amelyet leggyakrabban hallunk. A balkáni logika szerint azonban úgy látszik, ezt illik legelőbb megutálni. Talán ezért is voltak a miloševići rezsim idején a legkedvesebb igazi baráti országok: Észak-Korea, Fehéroroszország és Kuba. A kaját és a mindennapi betevő falatot pedig Magyarországról és Romániából csempésztük be a benzinnel együtt.
Ez a téma azonban sajnos még távol van attól, hogy levegyük napirendről és befejezettnek tekintsük.