— Amikor Örzse néni szólt, hogy beszélgetni szeretne velem, nagyon megijedtem — mondja őszintén a fiatal lány —, mert azt hittem, ismét a hivatalos szervek akarnak tőlem valamit. Nálam ugyanis nem sok ember fordul meg: barátaim alig vannak, rokonokról nem is tudok, ezért ha valaki előre bejelentkezik, azt sosem tekintem jó előjelnek. Nem szoktam újságot olvasni, mert nincs rávaló, így azt sem tudtam, hogy létezik olyan lap, amelyik az emberi sorsokról ír. Errefelé, a vidéknek ezen a részén ház is alig van, a mi kis kunyhónknak még száma sincs. No de minek is volna, hiszen nekünk senki sem ír levelet, postás sem jár hozzánk.

A hatodik osztályt fejeztem be, amikor anya azt mondta, el kell költöznünk, mert sokat pletykálnak róla, és attól fél, bajunk esik. Így kerültünk ide, ebbe az egy szoba-konyhás kis kunyhóba, melyet abban az időben a földtulajdonos valóban nyári laknak használt, dinnyetermesztéssel foglalkozott ugyanis, és az idényben itt aludt, őrizte a termést. A húgom még nem volt iskolaköteles, és anya azt mondta, mire az lesz, keres a faluban megfelelő lakást. Biztosan talált is valahol, de nem mindhármunknak, mert alig köszöntött be a tél, anya elment. Egy délelőtt közölte, a városba indul, és lehet, hogy későn ér haza. Útközben beszólt Örzse néninek, aki innen 3 km-re lakik, hogy estefelé nézzen át hozzánk, és segítsen tüzet gyújtani. Ő át is jött, majd hazament. Anya reggel sem jelent meg, és másnap sem, így a szomszéd néninél érdeklődtem, ám ő sem tudott róla semmit. Így kezdődött az önálló életünk.

Jó néhány nap után Örzse néni bejelentette anya eltűnését. Rendőrök jöttek hozzánk, meg a szociális központ munkatársai, akik élelmiszert hoztak, és azt mondták, megkeresik anyát. Szerencsére a Tisza partját szegélyező erdőben tudtunk fát gyűjteni, így volt tüzelőnk. Lassan megtanultam levest meg krumplipaprikást főzni, a kenyeret Örzse néni sütötte nekünk. Karácsony tájékán aztán megjelent anya, néhány napig velünk volt, majd ismét elment — de ezúttal el sem köszönt tőlünk.

Eleinte nagyon nehéz volt, de a körülmények rákényszerítettek arra, hogy legyőzzem a félelmemet, megtanuljam vezetni a háztartást, és munkásnak jelentkezzek a szomszéd tanyára. A húgomra is vigyáztam, és sajnáltam, hogy nem járhat iskolába. Innen a faluig nincs megoldva a közlekedés, viszont nem engedtem meg neki, hogy egyedül menjen. Én tanítgattam írni és olvasni. És hogy miért nem fordultunk apához? Egyszerűen azért, mert ma sem tudom, ki lehet ő. Ráadásul úgy gondolom, nem is ugyanaz a személy az apánk, és amióta az eszemet tudom, egyetlen férfi sem járt nálunk, hogy felőlünk érdeklődjön. Anyának voltak ugyan férfi vendégei, de csak alkalomadtán.

Az idő — a nehézségek ellenére — mégis haladt. Azt hiszem, a húgommal azért nem kerültünk egy másik családhoz állami gondozásba, mert anya időnként feltűnt, no meg itt volt Örzse néni is, aki vállalta, hogy gondoskodik rólunk. Így lettem nagykorú. Tizenöt éves koromtól rendszeresen napszámba jártam, volt mit ennünk, néhány környékbeli család ellátott bennünket használt holmival. Furcsa módon meg voltunk elégedve az életünkkel — talán azért, mert mást, jobbat nem is ismertünk.

Közben a húgom is nőtt, ő is eljárt könnyebb mezei munkákra, így lassan rendeződött a sorsunk. Néhány évvel ezelőtt aztán megjelent anya, és azt mondta, magával viszi a testvéremet, mert szült egy gyereket, és mivel dolgozik, nincs aki vigyázzon a kicsire. Én csak hallgattam, a húgom azonban kiborult, és leteremtette anyát. Ezzel a mondattal fejezte be: „Nekem a nővérem az anyám, látni sem akarlak többé!” És azóta valóban nem láttuk. Tudja, ahogy nőttem, ahogy tágult a látóköröm, rájöttem, hogy sokkal nagyobb támogatást kellett volna kapnom/kapnunk a hivatalos szervektől, hiszen annyi fiatal, munkaképes személy részesül szociális segélyben. A mi érdekünkben azonban senki sem járt közben, így nem maradt más, mint hogy megtanuljunk túlélni. Önerőből. Már jó ideje együtt vagyok egy jóravaló legénnyel, és úgy tervezzük, a tavasszal összeházasodunk. Remélem, minden rendben lesz, és anyává válhatok, még mielőtt betölteném a harmincadik életévemet. Ahogy innen elkerülünk, az lesz az első dolgom, hogy a húgomat beíratom a felnőttek iskolájába. Igaz, már ő is elmúlt húszéves, de még mindig azt mondja, én vagyok az ő nővére-anyukája, ezért nem is lázadhat az ellen, ha iskolába küldöm.