A tóthfalui behajtási ünnepen láttam, miféle rutinnal, óriási nyugalommal és számomra ördöngös gyorsasággal készített el egy-egy söprűt. Bő fél órára lecövekelt a kíváncsiságom a rögtönzött műhelye előtt, egykettőre szóba elegyedtünk, és már akkor megbeszéltük, hogy ebből előbb-utóbb interjú lesz. Bevallom, nem gondoltam, hogy magam is kipróbálhatom a söprűkötés művészetét.

Esős, nyirkos november délután gördültem be a magyarkanizsai műhely elé — a garázsajtó már tárva-nyitva állt (áram nincs, feltöltős lámpa világít, ha meg fázok, felszaladok a lakásba, bök a lakótömb felé, mire felérek meg le, kimelegedek, nincs lift, de hát aki dolgozik, mozog, ritkán fázik, a söprűkötéshez meg erő is kell, főleg a varráshoz), jó ideig csak ámultam és bámultam a rengeteg cirok, a gépek, a szerszámok, a majdnem kész és békebeli időket idéző söprűk világában. Időutazás is volt ez egyúttal, hiszen minden kézi meghajtású, a cirokból pedig bőven és egyenletesen mért a mester a söprűnyél köré, s nem is egyfélét, hanem, mint később kiderült, ötfélét. A drótot egy engem hajókormányra emlékeztető masina tekerte körbe jó feszesre, amit a mester két szög beverésével tett biztosabbá, a felesleget pedig jóféle késsel szabta körbe a nyélnél, szép srégre. Következett a varrás, igen, azzal a bizonyos jól ismert piros és kék cérnával, emberes keresztöltésekkel, s ehhez a művelethez egy fémbetétes, fura kesztyű is előkerült — amikor jómagam átvettem a vastag tűt, rögtön egyértelművé vált, miért: becsületesen át kell tolni-tuszkolni a vastag ciroktömegen közvetlenül a cérna alatt, hogy majd a másik felén egy kicsit srégen a cérna felett előbukkanjon, s ezt a műveletet sokszor meg kell ismételni, mire mind az öt szállal végzünk. És miközben én ámultam-bámultam, Nagy Imre mindenre szép lassan, nyugodtan felelt, majd arra a bizonyos, tőlem megszokott kérdésre, hogy kipróbálhatom most én is?, teljesen természetesen rábólintott, és elnézte az ügyetlenkedésem, elsőre semmi sem tökéletes, majd helyrepofozgatta a szépséghibákat, és minden egyes folyamatnál eljátszottuk a minden lében kanál újságíró és a türelmes mester darabot. Nem lehet ezt egyszerre, próbálgatni kell, néhány éven keresztül, utána majd jobban megy — nyugtatgat, amikor hibázok, ügyetlenkedek. Néha úgy érzem, három kézre volna szükségem — jegyzem meg, mire azt mondta, a villanyossal könnyebb lenne, azzal nem kellene tekerni. Alakul ez, elsőnek jó — biztat.

— 1987 óta foglalkozom söprűkötéssel, akkor kerültem a söprűgyárba, egészen végig, 2014-ig kitartottam, megvártam az utóját, aztán végül én is megkaptam a munkakönyvem. Szerettem ott, jó volt a társaság, jó anyaggal dolgoztunk, meg kerestünk is, aztán hirtelen tönkrement a gyár, előbb 2000-ben, majd a végleges bezárásig többször. Közben hozzájutottam ehhez a munkagéphez, majd megvettem a varrógépet, aztán egy vágógépet is kipofoztam, és azóta itthon készítem a söprűket, kisebbeket, nagyobbakat, sokfélét, még turulmadarat formálót is, általában megrendelésre. Nem panaszkodhatok, mindig akad kérés, ám ebből nem lehet megélni, támogatáshoz nem tudok hozzájutni, bármennyire is szeretnék, így másféle munkát is végzek, a kőműveskedéstől a napszámig mindent. E műhely mellett van a kertben egy raktáram, oda szeretnék egy villamos gépet beállítani, hogy ha valaki szeretné megtanulni, könnyebben megtehesse, mert így amikor az érdeklődők kipróbálják, és megtapasztalják, mekkora erő kell hozzá, abbahagyják.

A vágógépnél kezdődik a munka, a kiválogatott cirkot (a vejem termeszti Felsőhegyen) méretre kell vágni, a takarócirkot össze kell rázni, hogy szebb legyen. Meleg vízben áztatni kell jó fél óra hosszát, ott a vödör az ajtó mögött, ki kell csurgatni egy kicsit, és csak ezután lehet kötni a söprűt a kötőgép segítségével, a nyelet belehelyezzük, van a drót, amit húzok, az ott engedi, itt van a fék, ezt meg itt lent kuplungnak mondjuk, mert ha megemelem, engedi a drótot, mutogatja.

— Öt rétegből készül egy söprű, van a nyélbélés, amelyre a nyél kerül, akkor van a visszahajtó, a válltömítés, a szép alsó, és utána jön a takaró. Majd ha kész, jöhet a varrógép. A nyél keményfából, bükkből, tölgyből, néha akácból készül, a dél-bácskai Szelencséről szerzem be, itt nem lehet kapni, volt, aki csinálta, de az is elhanyagolta.

Imre táncosok számára is készített már söprűket, meghívásokat kap(ott) kiállításokra, táborokba, rendezvényekre, hívják tanítani, bemutatókra, megjárta Budapestet, nagy kiállításon voltam a gazdakör szervezésében, és folyamatosan járja Magyarkanizsa környékét, ahová hívnak, elmegyek. Hetente általában húsz-harminc söprűt készít, van, amikor kevesebbet, van, amikor többet. Rengetegen ismerik, magyarázza, hívják, ha söprűre van szükség, felkeresik, jó reklám, de hátulütője is van annak, hogy az én söprűim három évig is kibírják. 

S ugyanazt hallom tőle is, mint a régi mesterségek, háztáji iparágak művelőitől általában: mindig akad érdeklődő, aki kitanulná a szakmát, aztán vagy meg sem érkezik, vagy ki előbb, ki utóbb föladja. Egyelőre a családból sincs senki, aki a söprűkötést űzné, a két lány tudja varrni, az asszonyság is, csak nem szeretik, a gyerek az meg csak nézni szereti. Majd hátha meggondolják később, öregszenek, hátha megszeretik és kitanulják.

Sok-sok élménnyel, tapasztalattal, a tanulás és a jó beszélgetés örömével tértem haza — meg azzal a söprűvel, amelynek az elkészítéséhez némileg én is hozzájárultam. Micsoda öröm azzal söprögetni!