A Szabadkai Népszínház még el nem készült homlokzatterve sok vitát váltott ki az utóbbi időben. A gond abból eredt, hogy érdemben nem volt miről szót ejteni, de végre elkészültek a tervezetek.
Pesti Attilával beszélgettem, azoknak a tervezők az egyikével, akik a nemrégiben bemutatott népszínház-tervhez készítettek homlokzati tanulmányokat.
* Ha az építőművészetet egy adott korszak életérzése (és nem a formai hagyományok) kifejezőjének tekintjük, valamint szellemi és technikai változások együttesének, akkor most egy műemlékké nyilvánított épület megmaradt részeihez hogyan alakítható hozzá az új? Gondolom, csakis kompromisszumos megoldások útján.
- A média útján zajló vagdalódzásból a köztudatban valóban az a benyomás keletkezhet, hogy a régi harcol az újjal. Az érvpárbajjal, a vitával nincs is bajom, mert az mozgósítja a közösséget, tehát része annak a dramaturgiának, amellyel a közösség a várost építi. (Beyus szerint a város szociális plasztika.) Ilyen értelemben ez a helyzet pozitívnak is nevezhető, hiszen végre ráterelődött a figyelem az építészetre. (Az már kevésbé tetszik, hogy mindig ugyanott ugyanazok ugyanazt fújják. Ki kérdezi meg végre már Dömötör Gábort, Tóth Vilmost, Valkay Zoltánt...?)
Valódi problémának azt látom, hogy ez a vita nem érdemi, mert nem a színház lényegével foglalkozik, hanem a formaságokkal. A színház lényegéhez ugyanis nem az épületén keresztül jutunk el, hanem fordítva. A lényegéből kell kikristályosítani a formát.
* Azt akarod mondani, hogy ezek az álláspontok tulajdonképpen nem is alternatívák?
- Nemhogy nem alternatívák, hanem analógiák... Tudom, ezt sokan blaszfémiának fogják majd tartani, de félretéve az evidenciát, hogy a régi dolgok értékesek, ha a mai (régi) épületet mérlegre tesszük, akkor megállapíthatjuk, hogy éppolyan rutinszerűen formált, akadémiai, klasszicista stílusú épület, mint a Dinulović-féle terv. Csak éppen 150 évvel korábbi...
* Tehát két akadémiai épület vetélkedik egymással...
- A meglevő éppúgy nem egy működő hely, mint az új. És még mielőtt megkérdeznéd, mit értek működő helyen, hát azt, amit az ember egy ókori színházban vagy egy ezeréves épületben átél. Aki járt már ilyenben, annak világos, hogy színházügyben zsinórpadlásról meg homlokzati manírokról vitázni egyszerűen nevetséges félrebeszélés. A klasszicista ideál ellenére a százötven éves épületben éppúgy nincs benne az antik tudás, mint a modernben. Szóval azt sajnálom, hogy elsikkad a lehetőség, hogy egy igazi színház létrejöjjön.
* Mégis, mi hiányzik ehhez?
- Az akarat, hogy a dolgokat igazi valóságukban ismerjük meg, hogy az azonosat azonossal mérjük... A témánál maradva a klasszicizmus éppen az antik hagyományhoz szeretett volna visszatérni, de a szándék eltorzult, mert megelégedett a formai, anyagi síkon való azonosulással. Ugyanez mondható el a modernizmussal kapcsolatban is. Kazimir Malevics festett egy fehér négyzetet, és azt mondta rá, hogy ez a transzcendencia kapuja. Ez inspirálta a Bauhaus alapítóit iskolájuk létrehozásakor, de ez az elv hihetetlen kompromittálódáson ment keresztül, mert csak formailag vették át a tervezők ezrei. Ez az ún. kockaépítészet.
* Az építészek órákig tudnak beszélni elvi és érzelmi síkon az építészetről és a társterületekről, de ha a konkrétumokról van szó, akkor sokszor kevésbé magabiztosak. A fent említett erővonalak mentén milyen nehézségeid támadtak a projektbe való meghívásoddal? A homlokzatterv készítésekor mennyiben befolyásoló tényező az épület belső struktúrája? Megköti a homlokzattervező kezét az, hogy az épülettervet más készíti? Itt, ugye, eljutunk a funkcionális és az esztétikai megkülönböztetéséig is?
- Ez tipikusan a specialista esete. Azt várják el tőled, hogy egy dologhoz érts, de nagyon, holott az én felfogásom szerint épp az egyetemesség által érhető el a minőség. A kognitív-racionális területeimet nem tudom elválasztani az érzelmiektől, mint pl. Da Vinci, aki széplelkű humanistaként ,,mellékállásban' a legrafináltabban pusztító hadigépeket szerkesztette.
Ezért minden dizájnelemet morális nagyító alá is vetettem, hogy ne csak mutatós legyen, de hasznos is, és fordítva. Ez oda vezetett, hogy ahol végképp nem volt mód a harmonikus kialakításra, ott koncepcióváltást javasoltam. Ilyen pl. a főhomlokzatokon a párkánymagasság kb. tízméteres ugrása. Ez a koncepció legkritikusabb része. Valamint a monumentális kapu, amellyel a színpad nyitható a tér felé. Így szerintem egy nagyon alázatos terv született, de szakmaiatlan, mert nem követi betű szerint a tervezői koncepciót.
Ha elméletileg közelítünk a témához, rá kell jönnünk, hogy a homlokzat ugyan külső vizuális látvány is, de két oldalról határozzák meg az épület belső terei, valamint a környezetében levő más épületek külső jegyei.
Modern épületet nem nehéz kontextusba helyezni, mert deklaráltan nem akar alkalmazkodni a környezetéhez.
Egy épület legfőbb befogadó csatornája a külleme, amire manapság ugyancsak rájátszanak a trendek. Ez annak a folyománya, hogy egy vizuális bummnak vagyunk a közepében. Mindenfelől zúdul ránk a vizuális ingerdömping, amire az építészet a hagyományos tükröző szerepével reagál. Nem lenne nehéz tehát hivatkozási alapot találni korszerű médiahomlokzatok elkészítésére, én mégis az új részekre is olyan megoldási javaslatot adtam, hogy a műemlék, hártyavastagságban ugyan, de megmarad, mert a modern tartalmak az eredeti homlokzat mögött vannak elhelyezve. A tető fém borítású ugyan, de ez lehet patinázott réz is, amely most ismét reneszánszát éli, no meg harmonizál a Városháza és a Ravel cukrászda tetőzetével. Alkalmaztam fémvázas üvegtetőt is, amely szintén egyszersmind mai és klasszikus. Ezek a részek sem öncélúak, ott vannak elhelyezve, ahol különösen szép kilátás nyílik a Korzóra vagy a Városházára. Tartalmaik szerint ezek a részek lehetnek exkluzív éttermek, konferenciatermek, miegyebek...