* Tanár úr nagyapja a két világháború közötti időszakban kiemelkedő szerepet
játszott az itteni magyarság politikai életében. Hatással volt-e ez Önre, illetve hogyan befolyásolta az életét?
- Nagyapám először a Magyar Parlamentben volt függetlenségi párti képviselő 1905-től, majd Trianon után a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban ismét parlamenti képviselő lett, a magyar pártot és a magyar érdekeket képviselte. Nagyon sok értékes dokumentum maradt utána, melyek egy olyan világot láttatnak, amely eltűnt már - és olyan problémákat, amelyek megmaradtak. Nemrégiben a Híd közölt néhány fennmaradt dokumentumot, nagyapám leveleit, bírósági beadványait, melyekben az 1934-ben megszüntetett magyar művelődési egyesületeket igyekezett visszaállítani. A dokumentumokat Alaksandar Kasas bevezetője igyekszik távlatba állítani. Én azt tanácsolnám - mármint azoknak, akiket ez érdekel -, hogy maguknak a dokumentumoknak az alapján próbálják elképzelni azt a világot. Nagyapám naplót is írt, szó van benne arról, hogy ezeket a Fórum kiadja. Nagyapám úgy védett magyar érdekeket, hogy közben jó kapcsolatok ápolására törekedett a németekkel, szerbekkel, zsidókkal - azokkal, akikkel együtt éltünk. Volt benne mértéktartás és konok kitartás is. Ehhez a habitushoz próbáltam igazodni, amikor a hetvenes években, többszöri próbálkozás után sikerült - magyarokra és szerb barátokra is támaszkodva - magyar nyelvű oktatást bevezetni az Újvidéki Jogi Karon.
* Nagybecskereki származású. Milyen emlékei vannak a bánsági városról?
- Nagyon szerettem Nagybecskereket. Itt kezdődött minden, ami később fontossá vált az életemben. Itt tanultam meg a nyelveket, melyek nélkül nem tudtam volna karriert építeni, itt láttam egészen közelről a jogászszakmát (apám irodája a családi házunkban volt), itt vált számomra fontossá az irodalom, itt jöttek létre a legtartósabb barátságok. A kisebbségben élést is itt tanultam meg. Emlékszem, hatodikos gimnazista voltam, amikor megszüntették a gimnáziumban a magyar önképzőkört. Valamit tenni kellett. Egy költő barátom azt javasolta, hogy verjük be az igazgató ablakát. Valaki felvetette azt az elkeseredett ötletet is, hogy költözzünk el Becskerekről. Én megszerveztem a VI/8 osztály magyar önképzőkörét (osztályszintre nem vonatkozott a tiltás), és oda rendszeresen meghívtuk az érdeklődőket a többi magyar osztályból is. Ma nagyon kevés kapcsolatom van már Nagybecskerekkel. Anyámhoz járok még haza.
* Az elsők között volt, akik külföldön végezhették tanulmányaikat. Milyen nyomokat hagyott ez az életében?
- A Fulbright-ösztöndíjat 1966-ban terjesztették ki Jugoszláviára. Az elsők között pályáztam meg, és több nyelvi és szakmai teszt után ösztöndíjat kaptam a Harvardra, magiszteri stúdiumokra. A magiszteri év elég jól sikerült, és ezután a Harvard adott külön ösztöndíjat doktori stúdiumokra. Ez persze rengeteget lendített a karrieremen. De azzal kapcsolatban, hogy milyen nyomokat hagytak az életemben az amerikai évek (1967-1969), szeretnék még valamit elmondani. Kelet-Európában akkoriban úgy tűnt, hogy a szabadon és bátran gondolkodó embereknek a kommunizmussal és a Szovjetunió külpolitikájával kell szembeszegülniük. Ebből valahogy az is következett, hogy ami vagy aki szemben áll a kommunizmussal és a Szovjetunióval, az jó. Amerikában a bátran és szabadon gondolkodó társaim a Vietnami háború ellen tüntettek, és több társadalmi egyenlőséget követeltek. Láttam azt is, hogy egy-két tüntető vezért azért tartóztattak le, mert nem a gyalogátjárón ment át az utca másik oldalára. Nem közeledtem sem a kommunizmushoz, sem a Szovjetunióhoz, de 1968-ban már ugyanúgy felháborított Amerika Vietnam ellen viselt háborúja, mint az, amit a Szovjetunió Csehszlovákiában csinált. A kapitalizmusban és a liberalizmusban sem hittem már feltétlenül. A hatvanas évek végének Amerikája, a hippimozgalmak, a háborúellenes tüntetések, az ottani sablonellenes gondolkodás tálcán kínálta azt a nagyon egyszerű és fontos - mégis nagyon nehezen megközelíthető - igazságot, hogy nem feltétlenül jó az, aminek az ellenkezője rossz.
* A Hágai Nemzetközi Bíróságon Szerbia védelmét vállalta. Miért?
- A perek eljárásjogi részét vállaltam, azaz azt a kérdést, hogy van-e joghatósága a nemzetközi bíróságnak ezekben a perekben. Én valóban azt hiszem, hogy nincsen. Ezt az egyik perben ki is mondta a bíróság, a másik kettőben - szoros szavazati többséggel - pedig nem. Persze felvetődik az a kérdés is, hogy etikus-e eljárásjogi kérdésekkel bíbelődni, amikor súlyos háborús bűnökről van szó. És erre a kérdésre a válasz nem olyan egyszerű, mint ahogyan első pillantásra tűnik. Az egyéni felelősség kérdése is lehet jogilag bonyolult, de itt az etikai alapképlet világos. Soha eszembe nem jutott volna eljárásjogi kérdésekkel foglalkozni, ha Mladić vagy Karadžić bűnösségéről van szó. De azokban az ügyekben, amelyekben szerepet vállaltam, egy ország bűnösségéről volt szó - és a kollektív bűnösség kérdése etikailag sokkal bonyolultabb. Mindnyájan sikernek tartottuk, amikor a Vajdasági Parlament két évvel ezelőtt eltörölte a (magyarokra is vonatkozó) kollektív bűnösséget. A hágai bíróságon felvetődött kollektív bűnösség is vonatkozott volna a (vajdasági) magyarokra is. Vegyük például a boszniai pert. A bíróság megállapította azt a rettenetes tényt, hogy Srebrenicában népirtás történt, és ezt a Boszniai Szerb Hadsereg követte el. Krstić boszniai szerb generálist el is ítélték népirtásért - és ez így van rendjén. Mi lett volna azonban, ha Bosznia-Hercegovina és Szerbia perében Szerbiát ítélik el népirtásért? Akkor a sok milliárd dolláros kártérítést a vajdasági magyarok is fizették volna (mint kollektív bűnösök, a vesztes alperes állam polgárai), a boszniai szerbek pedig kapták volna a pénz részét (mint a győztes felperes állam polgárai). Úgy láttam, és úgy látom, hogy míg az egyéni felelősségre vonást következetesen támogatni kell, a kollektív bűnösség tekintetében igenis vitatható, hogy jó irányba vezet-e ez az ösvény.
* Sokan a vajdasági magyar közélet egyik háttérbe húzódó, de mind a mai
napig meghatározó személyiségeként tartják számon. Hogyan vélekedik erről?
- Ha manapság azt kérdezik tőlem, hogy hol élek, nem tudok kerek, világos tőmondatban válaszolni rá. Tanítok Pesten, tanítok Amerikában, fenntartottuk az újvidéki lakásunkat, havi egyszer-kétszer Nagybecskereken vagyok az anyámnál. Kétségtelen azonban, hogy a Vajdaság számomra a legfontosabb, az itteni problémák fájnak a legjobban, az itteni eredményeknek örülök a legjobban. A vajdasági magyarság az a közösség, amelyhez tartozom. Nagyon jól érzem magam, ha segíthetek abban, hogy ennek a közösségnek valamely ügye előremozduljon, és rosszul érzem magam, ha ez nem sikerül. Igaz, hogy nem kerestem közéleti szerepeket (ebben nem a nagyapámra ütöttem). Kivéve talán azt az öt hónapi miniszterkedést a Panić-kormányban. Itt egy roppant fontos fordulat kicsiny, de létező esélyét láttam, a végén azonban a fordulat elmaradt, amikor Panićnak nem sikerült az 1992 decemberében lezajlott választásokat megnyernie Miloševićtyel szemben. A választás eredményétől függetlenül nem éreztem magam igazán jól miniszterként. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy ez azért van, mert egy szerény ember vagyok. Nem azért van. Azért van, mert igazi sikerelvárásaim és sikerélményeim a tanári és tudományos pályámon voltak. Pénzt is ezen a pályán kerestem. Ha ehhez valamilyen ambíciókat még hozzátennék, akkor azok irodalmi ambíciók lennének. Hát ezért alakult úgy az életem, hogy a ,,háttér"-ből igyekeztem hozzájárulni olyan dolgokhoz, amelyekben hittem. Ezzel nem is azt akarom mondani, hogy jobb vagyok azoknál, akik közéleti funkciókat vállalnak. Közéleti pozíciókban nagyon sok jót lehet tenni (persze, rosszat is), el lehet járni önző vagy önzetlen módon (vagy a kettőnek valamilyen elegyével), őszinte megbecsülést is ki lehet vívni.
* Hogyan látja a kisebbségek helyzetét az egyesülő Európában? Milyen
érdekérvényesítési lehetőségeik vannak s mik a fő kihívások? Itt,
Közép-Kelet Európában van más út is a kényszerpályán kívül?
- Az EU-ban szigorúbbak a mércéket a csatlakozni vágyók számára, mint azoknak, akik már belül vannak. Nem hiszem, hogy a mai szlovák nyelvtörvény ilyen formában született volna meg az EU-csatlakozás küszöbén is. A csatlakozás folyamata esély arra, hogy egy országban felértékelődjenek a dolgok - amint a kisebbségvédelem is. Egyébként a kisebbségi ember identitásának napról napra próbát kell kiállnia. Vannak, akik eközben elveszítik az identitásukat, de a legtöbben megtartják, erős immunrendszert fejlesztenek ki, kitartóbbak, mint azok, akik a többség részeként éltek. Nekünk vajdasági magyaroknak nincs miért szégyenkeznünk. Hadd tegyem hozzá, hogy az érdekérvényesítés szövetségeseket igényel. Az egyesülő Európában erre most egy új esély nyílik - a többi kisebbség. De ezt a tényt fel kell fedezni, rá kell hangolódni, és ez nem egyszerű. Tulajdonképpen érdekközösségben vagyunk a katalánokkal, a finnországi svédekkel, a vajdasági horvátokkal, de a horvátországi szerbekkel is. Olvasom, hogy a napokban kosovói szerb újságírók tüntetően otthagytak egy sajtókonferenciát, mert nem volt szerb nyelvi fordítás, noha a szerb (kisebbségi nyelvként) egyike a kosovói hivatalos nyelveknek. Nem tudom, hányunknak jutott eszébe, hogy nekünk tulajdonképpen az az érdekünk, hogy helye legyen a szerb nyelvnek Kosovóban - hogy a kisebbségek javára történjenek a változások.