Beszélgetőtársamat arról kérdeztem, milyen célokkal, tervekkel lát neki az új feladatnak, és Pelt Ilonát váltva milyen elképzelései vannak a nyugat-bácskai magyarságot képviselve.

* Pontosan tizennégy év után történt személycsere a VMSZ Nyugat-bácskai Körzeti Szervezetének élén. Milyen új kihívások várnak az új elnökre?

— Ahogyan Pelt Ilona tizennégy évig volt elnök, én tizennégy évig voltam alelnök. Ez idő alatt volt szerencsém megismerni ennek a munkának az előnyeit, hátrányait, nehézségeit, szépségeit. Úgy gondolom, túl sok meglepetés nem fog érni. Az viszont egészen biztos, hogy az én vezetői stílusom merőben más lesz, mint az előző elnöké volt.

* Miben fog különbözni?

— Mindent, amit eddig csináltam, azt úgy tettem, hogy igyekeztem magamat a lehetőségekhez mérten a legjobb, leghatékonyabb emberekkel körülvenni. Egy jó csapatot építeni, és azt megfelelően irányítani, ez az elvem. Csapatban gondolkodom, mert nem hiszem, hogy nekem mint elnöknek mindent egyedül kellene csinálnom.

A szerző felvétele

* Szóval hisz a csapatszellem erejében?

— Természetesen, a csapatmunka ugyanis az egyetlen módja a hatékony tevékenységnek. Ez lehetővé teszi számomra, hogy összeegyeztethessem az otthoni, civil és politikai életet. A három terület összehangolása kulcsfontosságú, és ehhez stabil, képzett emberek támogatása szükséges. Úgy gondolom, hogy a VMSZ Nyugat-bácskai Körzeti Szervezetére már ráférne egy fiatalítás, vagyis nem én vagyok itt a végleges megoldás. Ez egy átmeneti fázisnak tekinthető, mely ebben a pillanatban a legjobbnak tűnik. Viszont egy koordinációs csapatot már felállítottam ígéretes fiatalokból a nyugat-bácskai községekből, falvakból. Az ottani falvak nagysága, a magyarok száma, az iskoláknak a megléte vagy nemléte, megannyi faktor van, ami teljesen másfajta politizálást kíván Kupuszinán, mint például Őrszálláson. De Nyugat-Bácska mégiscsak egyfajta egységet képvisel, és együtt tudja hallatni a szavát. Fontos, hogy megvigyázzuk azt az erőt, amelyet sikerült fölmutatnunk mind a szerb, mind a magyar politikum felé. Meg kell őrizni a civil szervezeteinket is, mert az elvándorlás sajnos még mindig jellemző. Talán visszavett a tempójából, de azért még mindig itt van a fejünk fölött, és ez a szórványban fokozottabban érezteti hatását. Az intézményeink megőrzése, az orvosi ellátástól a civil szervezetekig, létfontosságú. Mert ha fordulni fog egyszer a világ sorsa, ahogy Wass Albert írta, akkor legyen hova visszajönni. Ha ezt nem sikerül az itthon maradottaknak, ha nem tudjuk megtartani mindazt, amink van, akkor a remény is elveszik.

* Az előző években-évtizedben a nyugat-bácskai magyarság mintha jobban reflektorfénybe került volna, mint a korábbi időszakban. Minek köszönhető ez, és most az új elnöknek mi a terve, így lesz-e ez a jövőben is?

— Az említett időszakban Pásztor István vezetésével egy újfajta politizálás vált uralkodóvá. Szemléletváltás történt, mely nem csak Szabadka- vagy Újvidék-, illetve nem tömbközpontú lett. Szerintem a VMSZ-t az tette igazán nagy párttá, hogy minden egyes magyar emberért küzd, és ha kell, akkor az utolsó kis faluba, tanyára is kimegyünk. És ezt halál komolyan gondoljuk, és csináljuk is. Nyilvánvalóan a tömb az tömb marad, de attól még figyelmet kap a szórvány is. Hiszem, hogy az új vezetőség is ezt az utat folytatja, mert ez tette sikerpárttá és szinte egyedülivé a VMSZ-t.

* Mik most a legnagyobb kihívások a szórványban?

— A gyerekszámhoz, sőt a lélekszámhoz képest nem tudunk panaszkodni sem az iskolarendszerre, hogy valamit nem engednek meg, vagy nem lehet megtartani, vagy akár a kulturális objektumainkra, az arra költött pénzekre, az anyaországi támogatásra. Adottak a feltételek, és nyilván mindig mindent lehetne jobban is csinálni, meg persze kell is, de nem szeretek arra panaszkodni, hogy ez itt a szórvány, és minket nem szeretnek, vagy másként kezelnek. Nyilván jelentős az oktatás, a kultúra, az identitás megőrzése vagy az egyház, de mindezek mellett egzisztenciát kell teremteni, és ez a legfontosabb. A vajdasági — és ezen belül is a nyugat-bácskai — magyarságnak akkor lesz jó, ha Szerbia egészének is jól megy a sora. Ha elérjük azokat a bizonyos több ezer eurós vagy akár ezer eurós átlagkereseteket vagy minimálbéreket, amelyekről gyakran halljuk a nagy szónoklatokat, akkor kevesebben fognak elmenni, sőt, lesznek, akik vissza is jönnek, hiszen nem adták el a házukat az emberek. És ha nem égették fel a hidat maguk mögött, akkor miért ne jönnének haza, ha itt is szép lesz az élet? Egy embernek csak egy élete van, és azt nem lehet arra alapozni, hogy a zászlóért, istenért, királyért és hazáért maradjon itthon, miközben rosszul él. Van, aki bevállalja, valakinél ez magától értetődik, valaki máshol nem is tudja elképzelni az életét, de van, aki azt mondja, hogy engem ez nem érdekel. Viszont a szabadság megvan. A vajdasági, illetve a nyugat-bácskai magyarság nem mondhatja azt, hogy nem kapta meg a szabadságot. Egyébként most már lassan kezdenek visszajönni is az emberek. Nem azt mondom, hogy sokan, de vannak olyanok, akik ledolgoztak kint tizenévet, megkaphatják a hőn áhított külföldi nyugdíjat, és nem akarnak ott maradni. Hallok ilyen történeteket is, viszont nyilván sokkal többen vannak kint, mint ahányan hazajönnek, de minden egyes embernek tudok örülni, ha ilyen történik.

* Nyugat-Bácskában még működik a magyar intézményrendszer. A szinten tartás vagy a fejlődés a feladat?

— A szinten tartás is hatalmas feladat. Talán nem olyan nagy, hogy azt fanfárokkal és dobokkal kell bejelenteni, de ez egy óriási kihívás a mai világban. Ahol még vagyunk elegen, ott az ember számíthat az iskolára, az egyházra, a kulturális és más civil szervezetekre. Nem mindenhol a kultúregyesület az, ami a legösszetartóbb vagy a legaktívabb része a közösségnek. Van, ahol a tűzoltó- vagy a horgászegyesület szervezi meg a magyar bált. Az iskola az egyik legfontosabb intézmény, és az iskoláért az utolsókig küzdeni kell, ez magától értetődik. Ha pedig már az iskolát is bezárják, akkor kezdődnek a bajok. Ha nincs iskola, akkor még mindig maradnak a civil egyesületek, és meg lehet szervezni valamiféle magyar oktatást vagy a gyerekekkel bizonyos játékokat. Ha ez sincs, akkor utolsó mentsvárnak ott van az egyház, mint például Csonoplyán, ahol egy tenni akaró atya szolgál, és szeretik is a helybéliek.

* Nem csak politikusként képviseli a nyugat-bácskai magyarok érdekeit, hiszen a Dunatáj Egyesülés elnökeként is ott segít, ahol tud.

— És ha Molnár József rendező hív, akkor még a színdarabban is játszom néha. A Dunatáj talán életem vagy életünk egyik főműve, hiszen Icuval ketten kezdtük el. Nagyon sok mindent sikerült a Dunatájjal elérni éppen azon az úton, ahogy fölértékelődött a nyugat-bácskaiság. Magát ezt a megfogalmazást, hogy nyugat-bácskai magyarság, mi hoztuk be a szóhasználatba. Hatalmas eredmény, hogy először tudtuk kitűzni Zomborban a magyar lobogót Szent István napjára, és óriási felvonulást szervezünk, valamint hogy ez ma már elfogadott, és nem bántja senkinek a lelkivilágát. Sőt, Zombor betette a saját turisztikai kínálatába a Szent István-napi fölvonulást. A Dunatáj sokszor átformálódott, a VMSZ-nek köszönhetően kaptunk Zomborban egy irodát, majd pedig az MNT kiemelt jelentőségű intézménynek nyilvánította mint szórványközpontot. Ez érdemi változást hozott, mert így már nem a saját létünk fenntartására kell fordítanunk az energiánkat, hanem azzal foglalkozhatunk, hogy ügyeket oldjunk meg, valóban lehet arra összpontosítani, hogy aki bejön, annak segítsünk, amiben csak tudunk.

* Új elnökként milyen üzenetet fogalmazna meg a nyugat-bácskai magyarságnak?

— Azt, hogy ránk továbbra is számíthat a nyugat-bácskai magyarság, ott leszünk a mindennapjaikban, és segítünk megoldani a gondokat. Ahogy most is a Szülőföldön Magyarul felhívásra vonatkozó űrlapok kitöltésében. Az idén a VMSZ, a CMH és az iskolaigazgatók ezt közösen szervezeték meg egész Nyugat-Bácskában, faluról falura, hogy minden egyes szülőnek lehetősége legyen jelentkezni a programra. Mert ha kell, akkor ott vagyunk és segítünk.