Amikor Szerbia környezetvédelmi miniszterét megkérdezték - úgy egy-két héttel a kormány szélnek eresztése előtt -, hogy mit kíván tenni az országot immár többszörösen elborító műanyag tasakok eltávolítása, illetve a környezetre ártalmatlan, hamar bomló, mondhatni: bio-csomagolóanyagok bevezetése érdekében, olybá tűnt, hogy a kérdező újságírók zavarba hozták, mert nagyjából a következőket mondta:
- Nincs konkrét modellünk a probléma megoldására. Úgy gondoljuk, hogy az első lépés a népnevelés lesz, természetesen az iskoláktól kezdve, azután adókat vetünk ki a műanyag tasakok készítőire és felhasználóira, s ha minden jól megy, 2010-ben törvényt hozunk a műanyagból készült csomagolóanyagok betiltásáról s a bio-csomagolóanyagok (papiros, növényi eredetű textilanyagok, fa, stb.) bevezetéséről.
Mondta ezt annak ellenére, hogy a meggyilkolt Đinđić miniszterelnök kormányzásának első évében törvénytervezet készült a műanyagok kivonásáról, betiltásáról, azóta azonban semmi sem történt ezen a téren. Mindebben az a furcsa, hogy a hazai nagy üzletláncok tulajdonosai is ott tartanak a probléma megoldásában, ahol a megkérdezett miniszter, viszont az itt-ott már meglevő és működő külföldiek lassan, de biztosan lecserélik a műanyag tasakokat. Azt hiszem, ha feltennénk a kérdést, miért maradnak le a hazaiak a külföldiek mögött, alighanem az lenne az igazi válasz, hogy nagy vadkapitalistáink nemcsak kereskednek, hanem gyárakat is tartanak a kezükben, tehát nem fűlik a foguk olyan beruházásokhoz, amelyek ezeknek a káros anyagoknak az elhagyását és az ártalmatlanok bevezetését eredményeznék.
Pedig nagy a baj. Egyes számítások szerint az üzletek legvékonyabb és legkisebb tasakjaiból annyi van már szerteszórva környezetünkben meg a szeméttelepeken, hogy háromszor le lehetne teríteni velük Szerbiát. Hogy miért olyan veszélyesek ezek a tasakok? Azért, mert természetes lebomlásukhoz 1000 esztendő kell, kicsiségük és vékony voltuk miatt kicsúsznak a begyűjtés és az újratermelés lehetősége alól, viszont a természetes anyagokból készült tasakok lebomlásához, sőt a természet körforgásába való visszatérésükhöz legfeljebb tíz év kell. Sok ,,szakértő” azt próbálja bizonygatni, hogy égetéssel a legkönnyebb megszabadulni tőlük, azok viszont, akik valamit is értenek a vegyészethez, azt mondják, hogy az égetés legalább olyan veszélyes, mint a szétszórás, mert égetéskor veszélyes mérgező gázok, dioxidok kerülnek a levegőbe, a megmaradt hamu pedig tele van nehéz fémekkel. A műanyagok túlnyomórészt polietilénből készülnek, ez a kőolaj-finomítás mellékterméke, egy kilogramm polietilén gyártása alkalmából pedig két köbméternyi sűrű szén-dioxid távozik a légbe. Ha viszont nem szedjük össze a tasakokat, hanem otthagyjuk őket a szeméttelepeken, mert úgy véljük, ezzel megoldottuk a problémát, melegágyat hagyunk a legveszélyesebb baktériumoknak, ezek erősen mérgező anyagokat fejlesztenek, amelyek a telepek kezelőinek okoznak súlyos betegségeket, sőt halált is.
Persze, nem kell azt hinni, hogy csak Szerbia problematikus ilyen szempontból. Minél szegényebbek az országok, annál több műanyag tasakot használnak, és annál messzebb állnak annak lehetőségtől, hogy természetes anyagokkal váltsák fel őket. Akiknek alkalmuk volt a Csendes-óceán nagy szigetvilágában csónakázni, hajózni, netán sétarepülőzni a hatalmas vizek felett, azt állítják, hogy immár valódi hatalmas műanyag szigetek úszkálnak szanaszét. S ezek megmaradnak a víz tetején, hiszen tele vannak lefojtott levegővel, így azután lassú égésük, bomlásuk és a baktériumok hathatós közreműködése nyomán iszonyatos légszennyezést okoznak. Komolynak tekinthető számítások szerint a Csendes-óceánon 3,5 millió tonna piszkos műanyag úszik. Rá kell nézni az óceán térképére és egyetlen pillantással megállapíthatjuk, hogy sok kicsi és szegény ország húzódik meg a partjain és szigetvilágában.
A finnek okos gazdálkodásukkal már sok meglepetést okoztak a világnak, s ma ott tartanak, hogy a háború utáni szegénységükből a legfejlettebb országok közé kapaszkodtak fel. Gondoljunk csak arra, hogy távol a nagy kutatóközpontoktól milyen eredményeket értek el a maroktelefonok gyártásában, hiszen a Nokia ma világmárka. Nos ők a világ élvonalában vannak a természetes csomagolóanyagok kikísérletezésében és gyártásában (könnyű nekik, mondhatnánk, hiszen a kis lélekszámú hatalmas országnak csaknem 80 százalékát erdők fedik), s azt állítják, hogy egy kilónyi papírtasakot kb. 1 euróért állítanak elő, míg ugyanekkora súlyú műanyagtasak ára 1,40 euró. No persze, egy kilónyi papirosból kevesebb tasak készíthető, mint ugyanennyi műanyagból, de a különbséget kitevő 40 eurocenttel megközelítőleg kiegyenlítődik ez az ár- és mennyiségkülönbség. De ne menjünk ilyen messzire: a nálunk gyakori viccfigurák, a montenegróiak is megtették első lépéseiket a műanyag csomagolóanyagok lecserélésében, s jó eredményeket értek el a papiros- és textilanyagúakkal. Mindenesetre náluk már van erről törvény és annak szigorával lépnek fel azok ellen, akik megpróbálják kicselezni.
Ha nem is a környezetvédelmi minisztérium és annak apparátusa igyekszik megfelelni a kor követelményeinek, vannak vegyészeink, akik saját tapasztalatukkal bizonyítják, hogy nem kell az átálláshoz, az ehhez szükséges technológiák bevezetéséhez annyi pénz, amennyiről áruházláncos nagykapitalistáink regélnek. Mi több, a meglevő gépek jó része felhasználható erre a célra - viszonylag csekély átalakításokkal.
Remélhetjük-e, hogy az új kormány és parlament ennek a problémának akkora figyelmet szentel majd, amilyent szinte ordítva követel?