— Nem olvasom rendszeresen a lapjukat — mondja bevezetőül a férfi. — Az egyik munkatársam ajánlotta a múltkori történetet a figyelmembe. Szerinte a beszélgetőtárs majdnem egészen biztos, hogy az én feleségem lánya. Elolvasva a történetet magam is úgy érzem, hogy ő beszélt az életéről. És úgy gondolom, igaza van. Ezért jelentkeztem én is. Még abban az esetben is, ha nem a mostohalányom beszélt a rovatnak, el szeretném mondani, hogy minden, ami az életünkben történik, bővelkedik szép és kevésbé szép eseményekben. És ha ezt elfogadjuk, akkor rájövünk, hogy a rovat minden szereplőjének igaza van. Persze a maga szemszögéből. De az ilyen dolgokat sokkal eredményesebben, mindenekelőtt emberségesebben meg lehetne oldani, ha készek volnánk arra, hogy ne csak a magunk szerencsétlenségét vegyük észre.

Íme ugyanaz a család az én szemszögemből. Egy elég szerény, hogy ne mondjam, szegény családból származom, az apám kőműves volt, anyám takarított egy ismert gyárban. Az öcsém és én jószerével az utcán nőttünk fel, mert a szüleink dolgoztak. Biztosan maga is ismeri a régi prolicsaládok életét: délelőtt gyári munka, délután maszekolás, csak este került az asztalra főtt étel. Az iskolai feladatokat úgy oldottuk meg, hogy fél órával előbb elmentünk az iskolába, ott átírtuk a házi feladatokat az okosabbaktól. És valahogy átvészeltük a nyolc osztályt. Én le is ragadtam a nyolcadik után. Apám sokat maszekolt, én már tizenöt éves koromban ott dolgoztam mellette. Sem anyagiakban, sem egyebekben nem bővelkedtünk. Az öcsém a katonaság után Ausztriába ment, ott meg is nősült, és eszébe sem jut, hogy valamikor visszajöjjön ide.

Én a katonaság után megnősültem, de a házasságunk csak két évig tartott. Mert ott, ahol mindennaposak az anyagi gondok, nagyon gyorsan kialszik a legnagyobb szerelmi láng is. Nyolc hónapos volt a lányunk, és a bíróság az anyjának ítélte. Eleinte még eljártam látogatóba, de egyre több probléma akadt a volt feleségemmel, hát lassan megszakadt a kapcsolat a lányom és köztem. Nem akarom szépíteni a szerepemet: ittam is, kártyáztam is, verekedtem is, de anyámnak hála, otthon mindig várt egy tiszta ágy és egy tányér meleg étel. Nekem pedig ez rendszerint elég is volt. A második feleségemet véletlenül ismertem meg. Ittas voltam, és a kerékpárom egy kicsit ide-oda tekergett az úton. Ő kocsival jött utánam, és belém hajtott, mert elé kanyarodtam. Szerencsére senkinek sem lett baja. Ő nagyon megijedt, de amikor beszéd közben megérezte rajtam az alkohol szagát, azt mondta, menjek haza, aludjam ki magam, és másnap keressem fel a munkahelyén, hogy megbeszéljük, feljelentem-e. Ő menedzser volt egy híres kereskedelmi vállalatban, az autó is céges volt, mellyel elütött. Megbeszéltük, hogy munka után elmegyünk egy kávéra, és nem fordulunk a rendőrséghez.

A kávézást aztán újabb kávézás követte, majd egy séta a Palicsi-tó körül, végül pedig egy bográcsos anyámék udvarában. Lassan megtudtam, hogy egyetemet végzett, néhány éve elvált, két gyereke van. Nekem leírhatatlanul sokat segített, neki köszönhetem, hogy magánúton befejeztem a középiskolát, hogy kapcsolatba léptem a lányommal, és hogy elkezdtem odafigyelni a viselkedésemre, öltözködésemre. Egyszóval normális ember lettem. Amikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk, először a gyerekeinkkel beszéltünk. Az én lányom azt mondta, neki semmi kifogása ellene. A feleségem gyerekei közül az idősebb, a fiú közölte, neki mindegy, mert ő mindenképp ki akar repülni a családi fészekből, de a lány kétségbe volt esve. Két napig sírt. Egyébként ő volt az apja üdvöskéje, meg tudtam érteni, hogy nem akar engem. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy nem akarom elfoglalni az apja helyét az ő életében, de szeretném, ha ki tudnánk alakítani egy baráti kapcsolatot. Még csak válaszra sem méltatott. Sőt, az esküvőnkre sem jött el. Még nem ment férjhez, itt él velünk, de hacsak teheti, nem ül le ebédelni, ha én is ott vagyok az asztalnál. Nem egy eszményi helyzet, de elfogadom. Azaz semmit sem teszek azért, hogy másként legyen. Mi a feleségemmel jól megvagyunk. Neki köszönhetem, hogy normális ember lettem, ezért úgy vigyázok rá és a házasságunkra, mint egy igazi kincsre. Mert valójában az is. Annak ellenére is, amit megélünk benne. Mert az életben mindenkinek igaza van. Csak sosem ülünk le, hogy megértéssel, jóindulattal közösen megbeszéljük a dolgokat.