— Múlnak a hetek, és képtelen vagyok túltenni magam azon, amin nem tudok változtatni — mondja a lány hősiesen küzdve a sírás ellen. — Már majdnem fél éve, hogy eltemették az apámat, de még ma sem tudom elfogadni, hogy meghalt. És ahogy múlik az idő, bennem egyre hangosabban vetődik fel a kérdés: vajon tehettem volna-e valamit, hogy mindez ne történjen meg? És nem találok a kérdésemre választ. Ezt a beszélgetést sem azért kértem, mert a választ magától várom. Egyszerűen úgy éreztem, nyilvánosan is el kell mondanom, hogy elvált szülők esetében soha sincs írott szabály, mely regulázza a dolgok menetét. Tudom, a megszokott séma szerint a kiskorú gyermekeket rendszerint az anyának ítéli a bíróság, az apát tartásdíj fizetésére kötelezi, de az rendszerint igyekszik nem törleszteni. És idővel a szétesett család tagjai egyre távolabb kerülnek egymástól, különösen, ha a szülők új házasságra lépnek. Mindezt én is megértem, de szeretném elmondani, hogy vannak rendhagyó esetek is, amelyek csak erősítik a szabályt.

A szüleim óriási szerelemből kötöttek házasságot. Egy bulin ismerkedtek meg, és első látásra úgy érezték, őket egymásnak teremtette az Isten. Ezt maguk mesélték sokszor, ha az esküvői fényképalbumukat nézegettük, ami nekem kedvenc időtöltésem volt, különösen a vasárnapi ebéd után, amikor az egész család együtt volt. Ilyenkor senki sem sietett sehová, csak egymással törődtünk. És hülyéskedtünk együtt, önfeledten. Még a nyolc évvel idősebb bátyám is, aki egyébként mindig olyan komoly volt, mint — az apai nagymamám szerint — a malacka, amikor pisil. A szüleim dolgoztak, az apámnak egy állami vállalatban vezető beosztása volt, ami nemcsak előnyöket, de számtalan kötelezettséget is rótt rá. Például nagyon sokat volt házon kívül. Heti rendszerességgel voltak vendégei, akiket időnként hivatalos ebédre vitt, ami — szokás szerint — italfogyasztással járt. Lassan rászokott az italozásra, de sosem volt agresszív. Most már megértem az anyámat, aki mindenáron le akarta szoktatni apát az italról, de eredménytelenül. Nekem apa akkor volt a legérdekesebb, amikor részeg volt. Egyébként én voltam az üdvöskéje, a kettőnk viszonyát, azt hiszem, életem végéig nem tudom pontosan leírni. Valósággal imádott. Én voltam a hercegnő, a család kisokosa, apa büszkesége, később életének értelme — mindez az ő állítása volt. Az iszákossága közben egyre súlyosabb lett, két alkalommal is részt vett elvonókúrán, de utána ismét inni kezdett. Ötödikes voltam, amikor anya beadta a válókeresetet. Elváltak, mi anyával maradtunk. A bátyám megszakította a kapcsolatot apával, de én rendszeresen jártam hozzá. Apa visszaköltözött az özvegy anyjához, és én imádtam hozzájuk menni hétvégére. Apa ilyenkor igyekezett józan maradni, de vasárnap este, ha indultam vissza anyához, már messziről éreztem a pálinka szagát körülötte. Nekem egyszerűen boldogságot szerzett, ha apával voltam. Megtanított horgászni, evezni, mindig volt türelme válaszolni a sokszor idióta kérdéseimre. Hétvégéken mindig megvárt az autóbusz-állomáson, és már tizenéves koromban is rohantam hozzá, ha megláttam, hogy vár. Mivel nagyon magas volt, rendszerint leguggolt, karjait széttárta, és én úgy rohantam neki, hogy sokszor fellöktem. A karjaiba zárt, megforgatott maga körül, és ismét felébredt bennem a hercegnő. Öt év múlt el a válásuk után, amikor anya bejelentette, hogy találkozott egy férfival, akiről úgy érzi, minden helyzetben számíthat rá. Én szó nélkül maradtam. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy egy ismeretlen férfi jön majd a lakásunkba, és apa helyett ő lesz anya párja. Talán nem ildomos, de kimondom: anya párját még ma sem tudom elfogadni. Egy házban élünk, de nagyon ügyelek rá, hogy még véletlenül se kelljen vele találkoznom. Még az esküvőjükön sem vettem részt, és ezért az anyámtól életemben először kaptam két olyan pofont, hogy még ma is érzem a tenyerét az arcomon. Tudja, az apám alkoholista volt, de mégiscsak az apám. Rendszeresen fizette a tartásdíjat, évente vitt nyaralni, ha pedig valamire szükségem volt, mindig neki mondtam el először, és mindig teljesítette is a kívánságomat. De ha nem tette volna, nekem akkor is a legjobb apa volt a világon. Lassan elidegenedtem anyámtól, ő valósággal belebolondult az új férjébe, és én ezt nem tudom elviselni, már csak azért sem, mert látom, hogy a férje semmibe veszi őt. Lassan az apai nagymama felé fordultam, vele sokkal egészségesebb, bensőségesebb a kapcsolatom, mint az anyámmal. Amikor apa hirtelen haláláról értesített, azt hittem, az ég szakadt rám. Nem tudom, elmúlik-e egyáltalán ez az érzés, hogy teljesen egyedül maradtam a világon. Végérvényesen elárvult a hercegnő.