home 2024. április 30., Katalin napja
Online előfizetés
Mindenkinek érdeme szerint
Perisity Irma
2023.07.21.
LXXVIII. évf. 28. szám
Mindenkinek érdeme szerint

Harmincon felüli, egészséges humorérzékkel megáldott férfi mesél az életéről, kétségeiről, melyekkel az útján egyedül kellett megbirkóznia. Keresem a mondottakban a szemrehányást, a felrovást, de ehelyett határozott meggyőződését ismétli: nem vagyok vallásos, de valahonnan jön az irányítás, mely szerint az életben mindenki annyit kap, amennyit érdemel.

— Jó volna a szokványos módon kezdeni a történetemet, hogy milyen volt a családom — mondja rövid gondolkodás után —, de nincs ilyen történetem. Nem, engem sem a gólya hozott, de nem is egy rendes családban születtem, habár a szüleim társadalmi helyzete szerint ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Az apám a jugoszláv légitársaság pilótája volt, az anyám pedig egy jómódú, nyugdíjas pincér egyetemet végzett lánya, aki légikisasszony volt. Ahogy már lenni szokott, a munkahely összehozta őket anélkül, hogy sokat tudtak volna egymásról. Ma, felnőttként, már megértem, hogy a puszta szeretkezési vágy vitte őket egy paplan alá, és arra nem gondoltak, mi lesz, ha kapcsolatuknak következménye lesz. Én vagyok a következmény, akit igazából senki sem akart, nem tudtak velem mit kezdeni. Azt hiszem, anyám azért döntött a szülés mellett, hogy bonyolítsa apám életét. Időközben ugyanis megtudta, hogy a pilóta, akivel lefeküdt, nős, van egy kétéves kislánya, és házasságban él.

Bevezetőként ennyi elég is, hiszen már ebből is kivehető, hogy igazából nekem senki sem örült. Kivéve az anyai nagyapámat, akit mindenkinél jobban szerettem és tiszteltem, mert megérdemelte. Élete folyamán nagyon sokat dolgozott, a lányának minden kívánságát teljesítette, igyekezett a család szerény vagyonát gyarapítani, hogy öregségére senki se szenvedjen semmiben hiányt. Én ahogy nőttem, lassan megtanultam, hogy senkitől sem várhatok sem szép szót, sem meleg ölelést, bele kellett nyugodnom, hogy egyedül kell megküzdenem mindenért. És közben el kellett viselnem anyám agresszív viselkedését, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy a legapróbb csínytevésért szigorúan, akár tettlegesen is megbüntessen. Mindez odavezetett, hogy visszahúzódó, boldogtalan gyerek voltam, aki sóvárogva várta, hogy valaki szeresse. A születésem történetét már felnőttként tudtam meg. Az apám ugyan elismerte az apaságot, az ő vezetéknevét viselem kicsi korom óta, de ennél többet nem tett. Harmincéves voltam, amikor először láttam, a magam kezdeményezésére, és a szülő-gyermek találkozó abban merült ki, hogy egy kávézóban ülve, akadozva beszélgettünk, hiszen nem volt az égvilágon semmi közös témánk.

Anyám dolgozott, volt lakása, melyről nagyapa gondoskodott neki. Ezenfelül a nagyiéknak is volt lakásuk és a városhoz közeli tanyavilágban hatalmas gyümölcsöskertjük. Amikor a nagyapa nyugdíjba ment, vett magának a városban lakást, a tanyasi kertet úgy munkáltatta. Ahogy az országban romlott az élet, anyám úgy szórta a nagyapa által szerzett ingatlanokat. Nem jöttem rá, hogyan sikerült minden ingatlanról beszereznie olyan papírt, amellyel bizonyította a tulajdonjogát. Amikor a nagyapa rájött, már csak a tanya és a gyümölcsös volt meg. Ezt azonnal rám íratta, nehogy ebből is kizárjon az anyám. Én anyám mellett nőttem középiskolássá, szerettem tanulni, elbűvölt a számítógépek világa. Tudtam, hogy anyám segítségére nem számíthatok az egyetemi tanulmányok pénzelésében, apám sosem jelentkezett, nekem kellett megtennem a döntő lépést. De hogy odáig elérjek, rengeteg megaláztatáson, tortúrán kellett átesnem. Emlékszem, középiskolás voltam, hazaértem az iskolából, anyám éppen kávézott, és én véletlenül lelöktem a csészéjét az asztal széléről. Közben a konyhában szedtem magamnak a tűzhelyen levő fazékból az ebédmaradékból, és a tányérral bementem a szobába, ahol anyám a prédikációt tartotta, mert lelöktem a kávéját. Egy szót sem mertem szólni, nagyon éhes voltam, és féltem, hogy elveszi tőlem az ételt, ha szólok valamit. Megmarkolta az inget a nyakamon, és a tányérral együtt kilökött a folyosóra. December volt, én zokniban, tányérral a kezemben vacogtam a folyosó kövén, és könyörögtem, engedjen be, mert nagyon fázik a lábam. Mivel nem nyitott ajtót, én nekiveselkedtem, és az ajtó betört. Rendőröket hívott, és azzal vádolt, hogy rátörtem az ajtót, mert meg akartam verni. Három nap és két éjjel voltam a rendőrségen, így lettem a hivatalos szervek előtt „bűnöző”. Egyetemre mentem, de pénz híján — hiába dolgoztam mindenfélét — a második évről kimaradtam. Közben anyám hihetetlen dolgokat művelt velem és a nagyapával. Még azt a lakást is eladta, amelyben élt. Én már a középiskola után önállósítottam magam. Az anyám most albérlőként él a külvárosban, a beteg apjáról sem akar hallani. Én három évvel ezelőtt találkoztam egy lánnyal. Mindketten dolgozunk, én intézem, hogy megkapjam a magyar állampolgárságot, és akkor felszedjük a horgonyt. Valahol a világban tudom, hogy bennünket is egy szép jövő vár. Mert az életben mindenki azt kapja, amit megérdemel.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..