Szendrői Csabával, a zenekar énekesével, dalszövegírójával beszélgettem, hiszen nem is olyan régen Szabadkán léptek fel, a Kosztolányi Dezső Színház deszkáin, mely különleges helyszín volt számukra, hiszen a közönség legfeljebb ülve táncolhatott.

* Van nektek egy kétsoros dalotok: „Volt nekem egy hamu-cinegém / nem hat rá a hallucinogén.” Mi volt előbb?

— Szerintem paralel született meg a két dolog, akkor, amikor éppen hatott rám valamelyik. (Nevet.) Oké, ez vicc volt, de az egyik szülte a másikat.

* Ha már cinege, nem lehet kikerülni azt a kérdést, hogy miért is vagytok ti Elefánt zenekar? Ültetek a néven agyalva, és egyszer csak azt mondtátok, hogy az elefánt egy kedves állat, legyünk mi is Elefánt?

— Van erre hivatalos magyarázatunk, sokszor emlegetem a névválasztás kapcsán Ganésát, az akadályok leküzdésének védőszentjét a hindu vallásban, de azt hiszem, hogy ez csak egy papíron helytálló magyarázat, hiszen nem ez az igazi ok. Nincs is rá jó válasz. Az ember egy impulzus alapján ad nevet a gyermekének, nálunk is valahogy így történt ez, de rengeteg ok van, amely miatt szeretjük az elefántokat. Érdekes tulajdonságaik vannak. Például egyedül mennek el meghalni, pedig életükben nagyon kötődnek a társaikhoz. Furcsa élőlények, nagyon intelligensek, behemót állatok.
 

* Színház, deszkák, köszönőviszonyban sincs a tér, melyben zenéltetek egy fesztivál miliőjével. Ez más energiákat, más dalokat követel?

— Nagyon jólesett itt játszani. Tök más energiák, impulzusok születtek meg köztünk is, és máshogy viszonyultunk a közönséghez, a zenéhez. Az egésznek volt egy különleges, finom atmoszférája, mely legalább annyira érdekes tudott lenni, mint ha egy őrült, csapatós koncerten lettünk volna. Azt hiszem, emiatt volt érdekes. És más gondolatok jutottak eszembe a dalok közben, mint amikor buli van. A mostani koncertet egy picit a térre is szabtuk, lassabb, líraibb dalokkal érkeztünk, hogy senki ne érezze azt, hogy annyira bulizna, de nem teheti. Jó, a végére azért beszúrtunk néhány pörgősebb számot is, hogy érzékeltessük, nem csak a melankóliában mozgunk. Ez fontos, hiszen lehet, hogy van, aki először hallgatott bennünket. De egyébként nem vagyunk egy vidámkodó zenekar, ezt meghagyjuk másoknak, de azért vannak vicces dalaink. Abban hiszünk, hogy a művészetben az igazán maradandó dolgok valahogy mindig a szomorúsághoz, a melankóliához, a szenvedéshez kapcsolódnak. A szomorú érzések hosszú távon jobban megmaradnak az emberekben. Amikor valaminek örülsz, arról nem beszélsz annyit, mert minek. Ha sz*r a kedved, annak a miértjét viszont megpróbálod megfejteni.

* Most már négy albumotok is van, és biztos vagyok benne, hogy az elsőhöz képest ti magatok is változtatok. Jól látom?

— Igen. Sokban változtunk. Teljesen máshogy látjuk a zenét most, másmilyen zenét szeretnénk írni. Igazából szerintem ahogy fejlődtünk a hangszereinken és technikailag, az magával hozott egy csomó olyan dolgot, amelynek keretében képesek vagyunk ma olyasmit is megcsinálni, amit eddig vagy azért nem csináltunk, mert nem tudtunk, vagy mert eszünkbe sem jutott. Az alkotásnak van egy olyan része, amikor az ember elkezdi tudatosan kerülni a kliséket. Fontos, hogy minél jobban tudjuk használni saját eszközeinket, így ügyesebben tudjuk kerülni őket, saját magunk számára is egyre furcsább dolgokat tudunk csinálni, ami pedig azért nagyon fontos, hogy ne unjuk meg magunkat és egymást a koncertjeinken öt év múlva.

Szendrői Csaba (a szerző felvétele)
 

* Alternatív rockzene. Ide lehetne benneteket sorolni. Nem?

— Hát fogjuk rá. Vannak a stíluszenekarok, melyek pontosan tudják magukról, hogy mit játszanak. Mi, azt hiszem, kategorizálhatatlanok vagyunk, s ezt megpróbálom minden nagyképűségtől mentesen kijelenteni. Mi nem úgy gondolkodunk a zenéről, hogy valamilyen fajtát akarunk játszani, hanem megpróbálunk egy-egy érzelmet, tartalmat az annak legmegfelelőbb formába beleönteni, s abban megalkotni. Emiatt ahány érzés és téma, annyi zenei környezet is. Akár egy dalon belül is beiktatunk váltásokat, ha azok dramaturgiailag kiegészítik a szöveget. Azért mondják ránk, hogy alternatív rockzenekar vagyunk, mert abba minden belefér.

* A szövegeitekben többször megjelenik isten.

— Istenben az a jó, hogy van is, és nincs is, ezért ő folyamatos kérdés az emberben. Engem is már gyermekkorom óta foglalkoztat. Azóta van sajátom, saját névvel és világgal. Hiszek abban, hogy nincs tökéletes definíció, tökéletes kép erre, s nem is biztos, hogy olyan formában létezik, ahogyan őt az emberek a vallásokban szeretik megfogalmazni, viszont hiszek abban, hogy isten van. Hogy hogyan, azt nem kell tudnom, ezért mondhatok róla sok mindent, ami lehet igaz is, és nem is. Egyszer majd, remélem, kiderül… Vagy nem. Legalább van egy nagy kérdés, melyre lehet várni a választ. Ha valamiért vállalom a halált, akkor az az, hogy hátha akkor kiderül valami.
 

* Nehéz a zeneiparban nevet szerezni, nektek mégis sikerült. Szerinted miért?

— Mert kitartóak vagyunk, és soha nem kételkedtünk. Amióta először találkoztunk, azóta együtt vagyunk. Ebben a formában Budapesten jött létre a zenekar, de Szombathelyen már megalakultunk, igaz, akkor még csak ketten voltunk Tóth Andrással és még néhány emberrel (ők azóta lemorzsolódtak), de egyszer csak összeállt a mostani csapat, s eldöntöttük, hogy híresek, gazdagok és nagyon szépek leszünk. (Nevet.)

* Nagy összeveszések szoktak lenni a zenekaron belül?

— Nem. De most elég vicces volna, ha azon vesznénk össze, hogy szoktunk-e veszekedni. Vitázni persze szoktunk, azt imádjuk, és persze kulturáltan csináljuk a maga szabályai szerint. Ha dalt írunk, hagyunk neki időt, s inkább zenében kommunikálunk, mint hogy beszédben próbáljuk meggyőzni egymást. Mindig van egy pillanat, létrejön egy dal. Határozottan emlékszem például, amikor az Óra című szerzeményünk megszületett. Az ilyet egy küzdési folyamat előzi meg. Mindenki meg kell hogy érkezzen. Addig csináljuk, amíg dal nem lesz belőle. Vagy elengedjük, és nem jelentetjük meg. Most is van olyan számunk, amely nem került a lemezre, mert ötből csak háromnak tetszett.

* Több zenésszel együttműködtetek az évek során, például Miczura Mónikával, Lovasi Andrással, Saiiddal. Miért tartottátok ezt fontosnak?

— Ha úgy érezzük, hogy egy dal konkrétan ezt vagy azt a hangot, személyiséget követeli meg, akkor felkeressük az illetőt, aki vagy vállalja, vagy nem. S az is jó, hogy így olyan közönséghez is eljuthatunk, amelyhez lehet, hogy egyébként soha nem sikerült volna. De az új lemezen nincs egy vendégművész sem. Most ez nem merült fel. Viszont soha nem a stratégiai megfontolás az elsődleges.

* Sok fellépésetek van?

— Heti egy-kettő. Mi nem a zenélésből élünk, hanem a zenélésnek. Jó lenne csak ebből keresni a kenyerünket, de az nagyon nehéz. És szerintem halálra unnánk magunkat meg egymást, ha csak ezt kellene csinálnunk.