Mintegy 2500 évvel ezelőtt élt Hippokratész és a nevéhez kötődő orvosi Eskü követői az orvostudományt hitük szerint a gyógyítás, az élet megőrzésének művészetének tartották. De mit tehet az orvos abban az esetben, ha nincsenek birtokában azok az eszközök, amelyek segítségével gyógyíthatja a kórt, vagy esetleg megmenthet egy életet is. Szerbiában az egészségügy katasztrófális helyzetben van, ennek egyik áldozatai az egészségügyi munkások, de azt hiszem a legnagyobb kárt a betegek szenvedik el. A mai feje tetejére állított világban gyakran a pénz a gyógyír mindenre, de mi van akkor, ha nincs belőle elég, vajon akkor mi jár a betegnek?
GÓLI Andor szabadkai orvos:
- Egészségügyi dolgozó lévén kénytelen vagyok a témát erről az oldalról megközelíteni. Köztudott, hogy a beteg emberek másokkal szemben támasztott elvárásai és törődésigénye elesettségük következtében megnő. Ezt kell az egészségügyi apparátusnak és azoknak az embereknek, akik a beteget körülveszik a legjobb tudásuk és lehetőségük szerint kielégíteni. Az ellátás minőségének két, egymástól szét nem választható tényezője van: az anyagi és az erkölcsi - etikai oldala. Kissé leegyszerűsítve jó szándék, és pénz kérdése az egész. Etikai feladatunk és kötelességünk az emberi méltóság megőrzésének tiszteletben tartása, a mindenki számára elérhető a lehető legmagasabb és legjobb tudás szerint nyújtani az egészségügyi ellátást. Meglátásom szerint ezek a beteg-jogok a legtöbb esetben nem károsodnak. Vidékünkön, de egész Kelet-Európára is vonatkoztatva sokkal nagyobb problémát jelent a pénzhiány. Megfelelő eszközök és elegendő dolgozó hiányában a betegek néha azokat a problémákat is etikainak élik meg, amelyek eredete az egészségügy általánosan rossz anyagi helyzetére vezethetők vissza. Ettől azonban sokkal alapvetőbb problémákkal is számolnunk kell, mint például a kórházi étkeztetés általánosan rossz minősége, vagy sok esetben az alapvető eszközök hiánya közvetlenül is befolyásolhatja a beteg állapotát. Összegezve elmondható, hogy az egészségügyi törvényben is megszabott beteget megillető dolgok csak keretet adnak a minőségi betegellátásnak, de ahhoz, hogy ezt tartalommal töltsük fel, sajnos megkerülhetetlenül anyagiak szükségesek, ezért pedig az állam a felelős. Az államnak könnyebb megszabni az orvosoknak hogyan beszéljenek a beteggel, mint gyógyszert adni kezükbe a gyógyításhoz.
FODOR László szabadkai szakács:
- Körülbelül tíz hónappal ezelőtt feküdtem a szabadkai közkórházban. Térdszalag szakadásom miatt műtöttek és tartottak bent nyolc napot az ortopédián. Előtte létezett elképzelésem arról, hogy milyen körülmények uralkodnak a kórházakban, azonban még ehhez képest is csalódnom kellett. Ha a rokonok nem hoztak volna rendszeresen ételt, azt hiszem felkopik az állam. Tulajdonképpen az orvosokkal meg voltam elégedve, de a nővérekkel nem mindig. Történt egyszer, hogy injekciót kellett beadnia az egyik fiatal nővérnek, azonban az ápolónőnek akkora körmei voltak - szerintem műkörmök lehettek -, hogy nem sikerült neki a művelet, segítséget kellett kérnie hozzá. Számomra ez egy kicsit fura volt.
N. N. hajdújárási nyugdíjas:
- Több mint húsz évig rendszeres véradóként tartottak nyilván. Ritka vércsoportomból kifolyólag gyakran jöttek értem a családi házamba, s vittek a kórházba, mivel valakinek sürgősen szüksége volt az életmentő folyadékra. Bezzeg akkor megtaláltak a nyilvántartásban, most pedig, amikor az influenza elleni védőoltást szerettem volna felvenni, nem. Krónikus cukorbetegségben szenvedek, 60 éves is elmúltam, úgy hallottam, hogy először nekünk kellett volna részesülnünk ingyenes védőoltásban, s csak utánunk következhettek volna a többiek. Ennek ellenére, amikor a minap az egészségházban afelől érdeklődtem, hogy van-e még a készletből, sajnos, azt a választ kaptam, hogy már mind elfogyott, mivel jóval kevesebbet kaptak a szokásosnál. Így más választásom nincs, muszáj a gyógyszertárban 500 dinárért megvásárolnom az oltóanyagot. Húsz évig számított rám az egészségügy, mert adni tudtam, most pedig, amikor nekem volna szükségem a segítségre, akkor mindenütt zárt ajtókra találok.
KVANKA István szabadkai munkanélküli:
- A betegnek sokkal több járna, mint amit kap. A szabadkai kórház nagyon szegény, mert a társadalom keveset fordít a kórházakra, és a polgáraira. Valamikor régen azt mondták, hogy az ember a legfontosabb tényezője a társadalomnak, hiszen ő építi a jobb és szebb jövőt. Ez mára már teljesen feledésbe merült. Régen ingyen lehetett gyógyszerekhez jutni, ingyenes volt a gyógykezelés, ma pedig 8000 dinárba kerül mondjuk egy CT-vizsgálat. Nagyon sokan vannak, akiknek a nyugdíjuk ennyi, vagy még ennél is kevesebb. Miből fizesse ki akkor az a szegény nyugdíjas a vizsgálatot? Vagy ha kifizeti is, akkor mennyi marad neki élelemre és a rezsiköltségre? Az orvosok - tisztelet a kivételnek - lekezelik az egyszerű embereket. Ha megkérdezzük tőlük, hogy miért halt meg az egyszerű, szegény ember, akkor azt a választ kapjuk, hogy azért, mert meg kellett halnia, és kész, s ezzel már el is intézték a dolgot. A mai társadalomban az emberéletnek nincs értéke. Nálunk a hibákért senki sem felel. Emlékezzünk csak, ha jól tudom, néhány évvel ezelőtt 25 ember hunyt el a szabadkai kórházban, amiért nem megfelelő altatót kaptak. Felelt-e valaki ezeknek az embereknek a haláláért? Tudtommal nem. Az egész országban megy a harácsolás, vajon miért szaporodnak gombamód a különböző magánklinikák, ahol egy vérvizsgálat 1200 dinárba kerül, egy röntgenvizsgálat pedig 3000-nél is többe? A mind nagyobb nyereség miatt. Emberszeretetről már senki sem beszél, mindent a pénz irányít. Az egészségügyben minden túl lassan megy végbe. Én Parkinson-kórban szenvedek, s 15 hónapot kell várnom az EEG-vizsgálatra, ami majd eldönti, hogy nyugdíjba mehetek-e vagy sem. Kérdezem én, mi a garancia arra, hogy 15 hónap múlva még életben leszek? Munkanélküli vagyok, s az igazság az, hogy a mi társadalmunkban a munkanélkülieket úgy kezelik, mint a németek a zsidókat, másodrendűekként.
Én tisztelem az orvosokat, hiszen befejezték az egyetemet, azért tettek hippokratészi esküt, hogy segítsenek az embereken. S ha már ezt a hivatást választották, akkor a szégyenteljesen alacsony fizetésük ellenére is kötelességük volna segíteni a betegeken. Sajnos, ezt nem minden orvos gondolja így. Véleményem szerint az egészségügyben egyhamar nem várható javulás, hacsak komoly reformokat nem hajtanak végre. Elsősorban a személyi jövedelmek növelésére és a különböző gépek, berendezések korszerűsítésére gondolok. Mert ha egy orvos a munkájáért nincs kellőképpen megjutalmazva - még egyszer elnézést a kivételektől -, akkor nem viszonyul megfelelően a munkájához, és azt a betegek sínylik meg legjobban.