Múltkori számunkban már cikkeztünk a Magyarországon tanulni vágyó egyetemistáink helyzetéről. Akkor csak néhány esetet térképeztünk fel - kiragadtunk egy cseppet a tengerből. Aggódó, szorongó szívű szülők, a jövőjükön elmerengő fiatalok meséltek álmaikról, terveikről, s arról, milyen bürokratikus zsákutcába is kerülhetnek egy-egy tájékoztató félremagyarázott sorai miatt például. Aztán szóltunk arról is, milyen kétségbeesetten próbálnak személyes ismeretségeik révén az utolsó szalmaszálba belekapaszkodva reménykedni, hátha akad egy segítőkész magánvállalkozó, egy cég, egy jóakaró, aki anyagi támogatásban részesítené a családot, ha a felvételizett hallgató nem nyerné el az országos minisztérium által meghirdetett állami ösztöndíjat... Időközben sok kérdés, sok MIÉRT? halmozódott fel, amelyre az illetékesektől igyekeztünk választ kapni.
Minden egyetemistáért ki kell állnunk
Először Szakmány dr. Major Edit, a topolyai egészségház igazgatójához kopogtattunk be, akihez, mint a VMSZ elnökségi tagjához, az elmúlt hetekben sok-sok kérés, panasz futott be.
- Először is egy nagyon tehetséges topolyai énekeslány, Horák Renáta kért tanácsot tőlem, mitévő legyen: a Szegedi Tudományegyetem zeneművészeti szakán szeretne felvételizni, de ott nem tájékoztatták arról, hogy az itthon megszerzett érettségi diplomáját nem ismerik el C típusú nyelvvizsgának, ami kötelező követelmény a felvételire való jelentkezésnél. Az újabb kormányrendelet ugyanis az egyetem hatáskörébe adta át ennek elbírálását. Tehát minden magyarországi felsőoktatási intézmény szuverén joga, hogy elismeri-e vagy sem az érettségi diplomát nyelvvizsgaként. Az MNT elnöke, Józsa László igazoló és támogató levelének köszönhetően Renáta mégis felvételizhetett, és harmadik lett. Talán ennek a közbelépésnek a híre futott el a többiekhez, vagy csak bizalom kérdése az egész, nem tudom, mindenesetre ezután többen is hozzám fordultak segítségért levélben, telefonon vagy személyesen. Mindegyik szülőnek elmondtam, nincs olyan hatásköröm, hogy bármit is tehetnék értük, de a legközelebbi elnökségi ülésen felvetem a problémát. Az augusztus 4-ei ülésen minderről be is számoltam. Elmondtam, hogy véleményem szerint minden hozzánk forduló fiatalért ki kell állnunk, hiszen ha már eljutottak odáig, hogy felvételt nyertek egy-egy egyetemen, az már a jövőnket illetően nem semmi. Az azt jelenti, erősödik a vajdasági magyarság szellemi tőkéje. Természetesen voltak ellenvélemények is. Tudniillik a párt jó néhány évvel ezelőtt hozott egy olyan döntést, hogy fiataljainkat mindenáron itthon kell tartani, s az anyaország olyan ösztöndíjprogramot valósítson meg, amellyel az itthon tanulókat támogatja. Ennek az lett a következménye, hogy az országos oktatási minisztérium határon túli főosztálya szigorúan csökkentette az állami ösztöndíjra pályázók keretszámát. Nos, az említett ülésen olyan határozat született, hogy egy kérelmezőt sem támogatunk. Nincs anyagi hátterünk, és nem is kivételezhetünk. De elismertük, hogy felül kell bírálnunk eddigi álláspontunkat, tudniillik az élet rácáfolt. Nem biztos, hogy azt, aki a szülőföldjén diplomázik, nem veszítjük el. Ki garantálja, hogy az nem vándorol ki? És fordítva: miért ne válhatna az a vajdasági magyarság hasznára, ha a világban szerte dolgozó diplomás fiataljaink időről időre hazajönnek átadni tapasztalataikat, tudásukat? Úgy gondolom, a VMSZ-nek a legrövidebb időn belül át kell értékelnie közoktatási és ösztöndíj-politikáját, s kérnie kell a magyar kormányt, hogy a Szülőföld Alap keretében találjon módot arra, hogy anyagi támogatást nyújtson mind az itthon, mind pedig a külföldön tanuló egyetemistáinknak.
Évente több száz vajdasági magyar fiatal próbál szerencsét a magyarországi egyetemekre való bejutással. Az idei évben sem volt ez másképpen, annak ellenére, hogy az egész felvételi-rendszer jelentősen megváltozott. Annak ellenére, hogy igen sokan sikeresen tették le a felvételit - vagy az idei évtől az emelt szintű érettségit - az egyetemek tandíjtérítésre kötelezték őket, mert nem magyar állampolgárok (az EU tagországainak fiataljai ugyanakkor simán rajtolhattak az állami ösztöndíjért).
Két lehetőség
A vajdasági fiataloknak az állami ösztöndíj megszerzésére két lehetőségük van: vagy megpályázzák az ún. A/3-as ösztöndíjpályázatot, vagy pedig felvételiznek a nulladik évfolyamra.
Stangl Krisztinától, a szabadkai Agora iroda vezetőjétől megtudtuk: az A/3-as ösztöndíjra, vagyis a tandíjmentes teljes nappali képzésre a magyar állam oktatásügyi minisztériuma húsz helyet biztosított az idén. Ennek a húsz helynek is szigorú elosztása van: 1 hely jut a művészeknek, 1 a jogászoknak, 4 a bölcsészeknek (beleértve a különféle nyelvi szakokat is), 6 a természettudományok iránt érdeklődőknek, 3 az egészségügyeseknek (orvosoknak, állatorvosoknak, gyógyszerészeknek, fogorvosoknak), 2 az egészségügyi főiskolásoknak, 2 a műszakiaknak, 1 hely az egyéb kategóriákba esőknek. A megjelölt határidőig 93 kérelem érkezett be az irodába, tehát a túljelentkezés hatalmas. (S vajon a többiek, akik szintén sikerrel vették a felvételit, miért nem pályáztak? Ezen is érdemes elgondolkodni...) 17 bölcsészkari, 14 egészségügyi főiskolai, 7 jogi, 6 műszaki, 26 természettudományi, 8 doktori, 2 művészeti, 4 egyéb kategóriába eső kérelem érkezett be. Hogy mi várható azokra, akik nem kaptak ösztöndíjat? A szülők vagy önerőből fizetik a tandíjat (amely egymillió forint fölött is lehet), vagy a fiatalok elállnak a továbbtanulástól. Az irodavezető megerősítette azon véleményünket, miszerint az ösztöndíjrendszerből kívül rekedteknek minimális az esélyük arra, hogy egyéb csatornákon keresztül anyagi támogatáshoz vagy tandíjmentességhez jussanak. Hogy ki jogosult az ösztöndíjra, azt a Vajdasági Magyar Ösztöndíjtanács dönti el a pályázatban feltüntetett mércék szerint.
Van egy másik lehetőség is az állami költségvetés terhére történő tanulásra: az ún. nulladik évfolyam, vagyis a Balassi Bálint Intézetbe történő jelentkezés. Ide évente 25 vajdasági magyar fiatalt vesznek fel, plusz ötöt a szórványvidékekről. A fiatalokat ebben az intézetben egy évig az emelt szintű felvételire készítik fel, de nagy előnye a rendszernek, hogy aki az év végén 60 százalék feletti eredménnyel teszi le a záróvizsgát, gyakorlatilag automatikusan bekerül az általa kiválasztott szakra, tanulmányai alatt pedig tandíjmentességben és állami ösztöndíjban részesül. A Balassi Bálint Intézetbe az idén 8 bölcsészt, 8 jogászt, 7 természettudományi érdekeltségű fiatalt, 8 orvost, illetve egészségügyi főiskolára készülőt, 7 leendő műszaki értelmiségit vesznek fel.
Ha kapnának egy ,,füles'-t...
A puszta tények és számadatok felsorolásán kívül arra is kíváncsiak voltunk, mennyire folytathat önálló munkát a Vajdasági Magyar Ösztöndíjtanács, mennyire tudja rugalmasan követni a ,,kínálat-kereslet törvényszerűségeit. Befolyásolhatják-e a magyar állam ösztöndíj-politikáját, hiszen minden évben szemtől szemben találkozhatnak az itteni gondokkal, bajokkal?
- A Vajdasági Magyar Ösztöndíjtanács szerepe eléggé meghatározott. Mi a magyarországi oktatásügyi minisztérium határon túli főosztályának vagyunk az egyik, a délvidéki regionális tanácsadó szerve - mondja dr. Péics Hajnalka, az Építőmérnöki Kar docense, az Ösztöndíjtanács elnöke. - A tanács tanáremberekből, a civil és az ifjúsági szervezetek képviselőiből áll össze. Közvetlenül nincs egyetlenegy pártszervezet befolyása alatt sem, de vannak tagjaink, akik a MNT-nek is vagy a VMSZ elnökségének a tagjai is. A döntés sohasem egy ember kezében van. Megjelenik a pályázat az országos minisztérium által meghatározott kritériumokkal és keretszámmal, s mi a beérkezett kérelmeket ezekkel vetjük össze. A lista valójában a hozott pontszámok alapján alakul ki: ez tartalmazza az egyetemi felvételin kapott pontösszeget, valamint azokat az értékeket, amelyeket külön felmutat a kérelmező a versenyeken elért eredményeivel, a nyelvvizsgával. Ezenfelül vannak prioritást élvező szakok, amelyek évenként változnak. Hogy a megadott keret miként bontódik le szakcsoportokra, azt már maga az ösztöndíjtanács határozza meg a tapasztalatai alapján. Minden ülésünkön jelen van az oktatásügyi minisztérium képviselője is, aki a regionális tanácskozáson beleszólhat döntéseinkbe, ám amikor a végső összegezésre kerül sor Budapesten, ott már ilyen nem történhet meg. A bombázások idején minden kérelmező pozitív elbírálást kapott, így történt meg, hogy 180-an kaptak állami ösztöndíjat. Aztán ez 150-re csökkent, majd 120-ra, aztán 35-re, 30-ra, az idén pedig 20-ra. Úgy gondolom, hogy ennek a keretnek a felülbírálására nem mi vagyunk hivatottak, hiszen csak közvetítőiroda a miénk. Nekünk nincs, nem is lehet semmiféle ösztöndíjazási stratégiánk. Természetesen évenként vannak felkapott, divatos szakmák, s vannak kevésbé közkedveltek. Ezen már tudnánk módosítani (tehát a kereten belüli elosztáson), ha tanácsot vagy ,,füles-t kapnánk egy-egy olyan szervtől, amely figyelemmel kíséri a vajdasági szellemtőke hullámveréseit. Ha tudnánk, milyen képzettségű fiatalokra van szüksége ennek a közösségnek... Szép, de nagyon felelősségteljes pozíciót töltök be. Ennek ellenére senkinek sem tudok segíteni, a pontösszegek döntenek. Itt nincs kiskapu. Igen, én is hallottam olyan szóbeszédet, hogy ennek meg annak a gyermeke minket megkerülve jutott célba. Ha ilyen megtörtént, akkor az a személyes kapcsolatoknak köszönheti szerencséjét, és nem nekünk.
Kiket támogatni?
Talán nem véletlen, hogy az utóbbi tíz évben fiataljaink a magyarországi középiskolák és egyetemek felé orientálódtak, jóllehet az sokkal nagyobb anyagi megterhelés a családoknak. A megkérdezettek többsége azt válaszolta, nem is annyira az anyanyelven való továbbtanulás végett döntött így, hanem azért, hogy egy színvonalasabb oktatási intézményben nyerjen szaktudást és rálátást a világ eseményeire. Itthon már hosszú ideje nincs semmiféle előrehaladás, fejlődés az oktatáspolitikában. Ugyanakkor az itthon maradottak nemcsak hogy mostohább körülmények között tanulnak, hanem anyagi támogatáshoz sem juthatnak (legfeljebb tandíjmentességhez), mert nincs hitelrendszer, nincs diákkölcsön, s az ösztöndíjak is viszonylagosak.
Igaz, hogy megéltünk már néhány sikertelen oktatási reformot, az is igaz, hogy még nem kapott zöld fényt a felsőoktatási törvényünk sem, ám tartományi vagy pártpolitikai szinten nagyító alá vettük-e már az évek hosszú sora alatt felgyülemlett problémákat? Az eszmei-erkölcsi síkon történő támogatáson kívül milyen konkrét lépéseket tettünk, hogy megmentsük szellemi tőkénket a teljes elszegényedéstől? Erre kértünk választ Soós Edittől, a MNT Intézőbizottságának közoktatási kérdésekkel megbízott tagjától:
- Ebben a kérdésben nagyon nehéz politikai elhivatottságomat elvonatkoztatni szülői és tanári önmagamtól. Mert szülőként az ember arra köteles, hogy mindenáron segítse gyermeke álmának megvalósítását, ami nem mindig azonos a politikus állásfoglalásával, mármint azzal, hogy mindenáron a szülőföldön maradni. Ugyanakkor tanárként látom, hogy a gyakorlatban ez a MINDENÁRON lassan a szülők részéről igenis megvalósul. Ha kell, a család felszedi a sátorfáját, kitépi a gyökereit, és hazát cserél, vagy itthon marad ugyan, de elszegényedik, kilátástalan helyzetbe kerül. Mint osztályfőnök mindig arról beszélek a szülőknek, hogy a hátunk mögött hagyott rémes évtized azért egy nagyon fontos dologra megtanított bennünket: hogy tudjunk rövid távon (is) gondolkodni. Mindig azzal biztatom őket, hogy ne azt nézzék, mi lesz négy vagy öt év múlva, mert azt nem tudhatjuk, hiszen olyan dinamikusan változik minden, hanem azzal törődjenek, hogy segítsenek a gyermekek első komoly lépésénél, az egyetemre való beiratkozáskor. Aztán majd lesz valahogy. Ahhoz, hogy versenyképesek maradjunk, a szellemi erőtőkénket is növelni kell, viszont a számadatok azt mutatják, hogy ebben lemaradtunk. A 2002/2003-as adatok szerint a felsőoktatásban részt vevő magyar fiatalok száma korántsem arányos a magyar lakosság fiataljainak létszámával. Az említett tanévben a szülőföldön tanulók létszáma a következőképpen alakult: főiskolán a magyar fiatalok 8,46 százaléka, egyetemeken pedig mindössze 5,99 százaléka tanult. Ha mindehhez hozzáadnánk a külföldön tanuló hallgatók számát, akkor sem lenne lényegesen vigasztalóbb ez a kimutatás a vajdasági magyarság szempontjából. Tehát ebből következik, hogy a Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságának egy olyan átfogó közoktatási, s ezen belül egy olyan átfogó és részletes ösztöndíjprogramot kellene megvalósítania, amely része lenne az alapvető - az összes vajdasági magyarságot érintő - nemzetstratégiának, amelyben az egyéni és a kollektív érdek összehangolódna megmaradásunk érdekében. Minden tárcavezetőnek kötelessége minden évre elkészítenie az ő területét érintő tervdokumentumot, amelyet később megvitat az MNT szakági bizottsága, az MNT, majd döntést hoz róla az Intézőbizottság. Utána kerül megvalósításra. Sajnos, a 2004-ben elkészült közoktatási projektum más, fontosabbaknak megítélt programok miatt nem valósult meg, így hát átmentettük erre az évre. Most augusztust írunk, de még nem esett át a fent vázolt ,,szűrővizsgá"-n. Tehát ha őszre napirendre is kerülne az MNT ülésén, már nem tudnánk segíteni a 2005/2006-os tanévben induló hallgatókon. Nem rajtam, tárcavezetőn múlik, hogy egy-egy téma mikor kerül megvitatásra. A fontossági sorrendről az MNT és az Intézőbizottság elnöke dönt.
Minden fiatal a jövőnek tanul
Soós Edittől megtudtuk, az utóbbi tíz évben nem készült átfogó felsőoktatási program sem a VMSZ keretében, sem a később megalakult MNT-ben, s így nincs tudatos és tervszerű ösztöndíjazási stratégiánk, sem gazdasági projektumunk annak megtámogatására. Voltak, vannak részleges megoldások: évente megjelennek hazai (önkormányzati, tartományi, egyházi) és külföldi (országos vagy alapítványi) pályázatok, melyek zömmel teljesítményorientáltak, áttekinthetetlenek és periodikusak. Az érintettek többsége épp ezért nem is tud róluk. Ezért lenne szükség egy átfogó nemzeti közoktatási és ösztöndíjazási stratégiára, amely évről évre biztos kiindulópontot jelentene a továbbtanulni vágyó magyar fiataljaink számára.
A 2005-ös projektumnak három fontos alappillére van: elsősorban azoknak az egyetemistáknak az anyagi támogatását helyezné előtérbe, akik a szülőföldön vállalnák a továbbtanulást; mindenképp átértékelné az anyaországi állami ösztöndíjak feltételrendszerét, és szorgalmazná egy olyan szolgáltató iroda létrehozását, amely az ösztöndíjprogramok kapcsán tanácsadással, koordinációval és információcserével foglalkozna, vagyis ablakot nyitna a világra. Ez az iroda nemcsak személyes tanácsadással foglalkozna, hanem állandó szakmai kapcsolatrendszere révén, nyílt tanórák formájában ösztönözhetné a vajdasági magyar fiatalokat a továbbtanulásra.
Ha megszületik új felsőoktatási törvényünk, s a Bolognai Egyezmény is lassan alkalmazást nyer egyetemeinken, főiskoláinkon, akkor közoktatási intézményeink és pedagógusaink is rákényszerülnek arra, hogy nyissanak a világ felé, hogy ingergazdagabb környezetet nyújtsanak fiataljainknak. S ekkor már időszerűvé válik a részképzés és a doktorandusképzés kérdésköre is, ami most holtponton nyugszik nálunk. Soós Edit hangsúlyozza: ,,Mindegyik gyermekünk a jövőnek tanul, az is, aki Magyarországon jár egyetemre, s az is, aki a szülőföldön marad. A jövőbe azonban nem tudunk belelátni. Csak az elképzelt, optimális holnap felé kacsintgathatunk.