Az idei könyvhéten jelent meg Márai Sándor hallatlanul izgalmas Hallgatni akartam című műve, mely az Egy polgár vallomásainak a harmadik, befejező kötete is egyben. Végtelenül tanulságos mestermű mindannyiunk számára, de különösen azokéra, akik az elmúlt évszázad történéseit, s benne a magyar nemzet úgymond viselt dolgait szeretnék lényegében megismerni, ok és okozati, valamint a mi miért történt összefüggésében megérteni, mert ahogyan a szerző is megállapítja: „a frankfurti patríciusivadék, Goethe tanácsa szerint a jelent csak akkor lehet megérteni, ha ismerjük a múltat”.
Hogy ez mennyire igaz, arról most én is napról napra meggyőződhetek, hogy a múltunk sajtóanyagával ismerkedem. Nincs egyetlen nap se, hogy ne bukkannék olyan cikkekre, tudósításokra, amelyek száz-százötven év elteltével sem vesztettek aktualitásukból. Ha tehát választ szeretnénk kapni pl. egy-egy ma is meglevő deviáns jelenséggel kapcsolatban valamire, nem árt tudni, hogy az alaposabb múltismeret esetleg segíthet abban, miként kell/kellene/lehet a régtől fogva fennálló negatívumoktól megszabadulni. Egyértelművé válik az is, hogy ebben nagy szerepe lehet az évszázadok óta kialakult és rögzült szokásoknak. A viselkedésformák megváltoztatása előkészítője lehet akár a kedvező változásoknak is.
A „Szabadkai rendőrségünkről” című írást Egy adófizető szabadkai elégedetlenkedő szignálta. Nem nehéz kitalálni, miért olvastam el nagy érdeklődéssel a beszámolót. Mert a lopások, persze nemcsak Szabadkán, igencsak megsokasodtak. Az embernek néha az az érzése, hogy nem is egy újnak ígérkező kor hajnalán, hanem egy rablóvilágban kénytelen élni, amelyben mindent meglovasítanak. A magántulajdon is (mint minden erkölcsre is épülő megnyilvánulása az emberi életnek) ebek harmincadjára került/kerül folyamatosan. A teljes bizonytalanság állapotába süpped az ember, s úgy érzi, nincs módjában megvédenie magát. Ilyen helyzetben hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ehhez hasonló körülmények még sohasem voltak, ilyen mértékben még sohasem keserítették meg más korok emberének mindennapjait.
De hát ez nem így van. Csak széjjel kell nézni egy kicsit, mondjuk a közelmúlt eseményei között, és máris rájövünk, hogy a panaszra okot adó szituáció más korokban, más körülmények között szintén létezett. Mindig voltak pl. vagyonkájukat féltő emberek, és természetesen mindig voltak, akik a törvényes rendelkezést megsértve tolvajlásra adták fejüket, semhogy megfogták volna a kapa nyelét, és munkával szerezték volna meg, amire szükségük volt. Aki Dickens regényeit ismeri, pontosan tudja, miről beszélek.
A Szabadka és Vidéke említett hírközlője 1895. január 6-án megjelentetett írását a következőképpen kezdte: „Néhány hét előtt a szomszédunk udvarából pulykát loptak, s a tolvaj urak épen a mi udvarunkon és kapunkon keresztül méltóztattak a karácsoni pecsenyét elemelni”. Egy másik szomszédhoz eddig hatszor törtek be, végül „revolverlövésekkkel riasztották őket”. A védekezés egyébként majdhogynem lehetetlen. A cikk írója szerint ugyanis száz lopásból 99 akkor történik, amikor a házbeliek mélyen alszanak. A kutyákat a legjobb esetben „pecsenyefalatokkal” hallgattatják el, de az is megtörténik, hogy megmérgezik őket.
Az áldatlan állapotokról szóló tudósítás szerzője azt a kérdést is felteszi: ha ez így van a belvárosban, milyenek az állapotok a városszélen?
Arról is értesülünk a cikkből, hogy mindenki a rendőrséget szidja. Cikkírónk viszont ezzel ellentétben nem bonyolódott bele a hiábavaló szitkozódásba. Nem volt rest, s egyenesen a rendőrkapitányhoz fordult panaszával. Felhívta az illetékes figyelmét arra, hogy mióta nincsenek bakterek, a város lakói ki vannak szolgáltatva a tolvajoknak. „Az adófizető” azt javasolta, hogy amennyiben sem a város, sem az állam nem rendelkezik kellő anyagi eszközökkel, „akkor rendeljék el a polgárőrséget mint az 1848—1849-ben napi illetőleg éjirenden volt”. Az említett időszakban maguk a polgárok bakteroskodtak kettesével, napi huszonnégy órán át váltva egymást. A polgárőrség tagjai nem a szolgák, cselédek voltak, hanem maguk a háztulajdonosok, gazdák őrködtek a „maguké fölött. (...) Nem is volt tizedrész annyi lopás és rablás sem”. A korabeli előírások is lehetővé tették a probléma ilyen jellegű megoldását.
A tudósításból az is kiderül, hogy a rendőrkapitány nem sokat teketóriázott a válaszadással. Adatokra épülő magyarázatának az volt a lényege, hogy nincs elég pénz, ergo nincs elég rendőr sem. A takarékoskodás nem tesz jót ebben az esetben, a szolgálatban lévő rendőrök pedig túl vannak terhelve. Az 51 helyett legalább 200-300 rendőrre volna szükség ahhoz, hogy az „óriás munkát” el lehessen végezni, s eleget lehessen tenni a jogos követeléseknek. A rendőrség számlájára írt mulasztások éppen ezért nem helytállóak.
Így azután, akárcsak ma, minden maradt a régiben!