Bozsik Ferenc alkotása: István a király

* A tehetség, a művészetek iránti hajlam általában már gyermekkorban észlelhető. Milyen volt a kis Bozsik Ferenc gyermekkora?
* Csodálatos gyermekkorom volt. Olyan, amilyen nem adatik meg mindenkinek. Bár nagyon hamar megtanultam, mi is a kemény fizikai munka, mégis nagyon boldog voltam akkoriban. Édesapám hentes volt, így már egészen kicsi koromban engem is beavatott ebbe a tudományba. Hajnalban keltem, hogy befűtsem a műhelyt, hogy meleg legyen, mire megérkeznek a hentesmesterek. Emlékszem, egy alkalommal apám azzal bízott meg, hogy egy közeli tanyáról hazavezessek egy borjút. Gyalog mentem, ezért jó időben el kellett indulnom, hogy kora reggelre már vissza is érjek. Hát bizony alaposan megszenvedtem: a borjú megbokrosodott, visszafordult a tanya felé, és mivelhogy a kezem rácsavarodott a kötelére, maga után vonszolva érkezett meg velem ugyanoda, ahonnan elindultunk. A rajtam levő ruhából szinte semmi nem maradt, úgy megjártam ezt az ,,utazás-t. Mégis hűen őrzöm ezt a történetet az emlékeimben.
* Mikor érezte először úgy, hogy van hajlama a szobrászat és a festészet iránt?
- Már gyermekkoromban kiderült, hogy van adottságom a képzőművészethez. Édesanyám csodálatosan rajzolt, és valószínűleg tőle örököltem ezt a képességet. A festészettel véletlen folytán kerültem kapcsolatba. Egyik nagyon jó barátom, Vlahovics József meghívott a tanyájukra, és ott festettem meg az első képemet. Jobban mondva: hat író portréját rajzoltam meg, és elkészült életem első olajfestménye is. Ekkor jöttem rá, hogy a festészet az, amit csinálni szeretnék. 1956-ban megrendeztem az első önálló kiállításomat.
* Végzettsége szerint fizika- és műszaki tanár. Soha nem gondolt arra, hogy elvégezze a képzőművészeti akadémiát?
- De igen. 1959-ben felvételiztem az akadémiára, és fel is vettek, de édesapámat egy tragikus esemény folytán olyan sérülés érte, hogy én inkább jobbnak láttam bevonulni a hadseregbe, mintsem a szenvedéseit nézzem. A katonai szolgálatom idején olyan szerencsésen alakultak a dolgok, hogy alkalmam nyílt festegetni. A 23 hónap alatt 102 képet festettem, és belőlük kiállítást szervezhettem Rijekán, Abbáziában, Bakarban és Crkvenicán. Amint leszereltem, megnősültem, és feleségemmel együtt a tanügyben kezdtünk dolgozni Kispiacon. Fizikát, vegytant, képzőművészetet tanítottam, majd a műszaki oktatást is elvállaltam, de csakhamar kiderült, hogy ebben a tárgyban hiányos a tudásom. Éjjel-nappal tanultam, hogy ezt a hiányt bepótoljam, de később kiderült, folytatnom kell a képzést. Nagybecskereken diplomáztam. Ezután Oromra kerültünk, és én folytattam a tanulmányaimat. Így lett belőlem fizika- és műszaki tanár. Amikor azonban Szabadkára költöztünk, a Kizur István Általános Iskolában kaptam állást, majd a Žarko Zrenjanin Speciális Iskolából mentem nyugdíjba 35 év szolgálati idő után.
* Hogyan került kapcsolatba a faszobrászattal?
- Kezdetben a festészet volt a mindenem, de a szobrászat sem állt távolt tőlem. Annak idején készítettem szobrokat fémből és márványból, de a faanyag megmunkálását, annak művészetét Almási Gábor ismert szobrász szerettette meg velem. Attól kezdve szinte kizárólag faszobrokat készítek.
* Azt olvastam valahol, hogy Bozsik Ferenc művészetében mindig az önmagával vívott harc jut kifejezésre. Vajon önmagával áll harcban, vagy a világgal, amelyben él?
- Önmagammal. Nagyon sokáig voltam elégedetlen szinte mindennel, amit csináltam. Ez egy állandó bizonyítási vágy volt elsősorban önmagam, de mások előtt is. Mostanra azonban már úgy érzem, kiforrt a művészi egyéniségem. Már nem harcolok, nyugodtabb vizeken evezek. Megtaláltam önmagam, és ez a legfontosabb. Elértem mindent, amit akartam.
* Melyik a leggyakoribb témái?
- Leginkább a tragédiák ragadnak meg. Szobraim nagy része tragikus végű állattörténetek szereplőit ábrázolják. Megformáztam többek között Dodót, az ősmadarak utolsó példányát, a palicsi állatkertben elpusztult elefántot és a néhány évvel ezelőtt agyonlőtt tigrist. Ezek a történetek mindig együttérzést keltenek bennem, és ennek az érzésnek szoborformát kell adnom.
* Ön tagja a Q csoportnak, a Palics-Ludas Művésztársulatnak, a 9+1 képzőművészeti csoportnak és a Szabad Művészek Klubjának. Bizonyára számos meghívást kap alkotótáborokba, és elismerések, díjak egész sorát mondhatja magáénak.
- A díjak, elismerések soha nem érdekeltek. Számomra mindig is az volt a legnagyobb elismerés, ha megfeleltem önmagamnak és művésztársaimnak. A kiállításokon a munkáimat megtekintő szakmabeliek és a közönség véleménye számított igazán. Csak az idén hét alkotótáborban vettem részt, de alkotásaim szerepeltek egy, a budapesti Népművészeti Múzeumban rendezett kiállításon is. 13 éven át rendszeresen részt vettem a békéscsabai alkotótáborban, ahol új ismerősökre, barátokra találtam. A táborokban való részvétel költséges egy magamfajta művész számára, de nem sajnálom rá a pénzt, mert öröm olyan emberek társaságában lenni, akik hasonlóan gondolkodnak az élet dolgairól, mint én. Nagyon büszke vagyok arra is, hogy a kiállítások során számos munkámat külföldiek vásárolták meg. Nincs olyan földrész, amelyen valahol valaki ne őrizné egy-egy szobromat, domborművemet vagy festményemet. Mexikóba például egy szarvaskoponyából készült Krisztus-szobrom került el egy nagyon kedves család révén. De Kanadában, Svédországban, Németországban, Csehországban, Olaszországban, Lengyelországban, sőt Ausztráliában is van egy-egy alkotásom.
* Túl van az alkotói munkássága ötvenedik évfordulóján. Hogyan tovább?
- Ha az egészségem megengedi, továbbra is alkotni szeretnék. Úgy tervezem, hogy ezentúl ötvözöm majd a fát és a tűzzománcot. A nyáron Bonyhádon jártam Magyarország egyik legelismertebb tűzzománcművészénél, és tőle nagyon sok mindent megtanultam erről a technikáról. Az ott készített munkáimból is rendeztem kiállítást, és az egyik magyarországi művészklubnak is a tagja lettem. Tűzzománc és fa ötvözetével még sosem próbálkoztam. Úgy érzem, most eljött az ideje.
* Elmondhatjuk tehát, hogy bár nem volt könnyű, mégis megérte az elmúlt ötven esztendő?
- Nehéz volt, sokszor kellett megbirkózni a sorssal. De megérte. Érdemes volt dolgozni. A pályán elért eredményeimet szeretném megköszönni feleségemnek és gyermekeimnek, amiért lehetővé tették, hogy alkothassak, és ezáltal olyanná válhatott az életem, amilyenre mindig is vágytam.