A Szent Márton templomot 2002-ben szentelték fel

A krónikák szerint legalább száz esztendeje nem volt hasonló méretű pusztító árvíz a Bánátban, mint 2005 áprilisában. Több települést, falut öntött el a Temes vize. A katasztrófa a többi között Módost (Jaša Tomić) és a közvetlen közelében elterülő kis falucskát, Káptalanfalvát (Busenje) is sújtotta. Ez utóbbinak az árvíz előtt körülbelül 90 lakosa volt, többnyire magyar, a természeti csapás elől azonban többen elköltöztek, és vissza se tértek. Jelenleg mintegy hatvanan élnek benne. A lakóházaknak csaknem a fele lakatlan. Az árvíz után több épületet le kellett bontani, és a helyére újat építeni, de az újak közül is legalább 7-8 maradt olyan, amelyikbe senki nem költözött bele. Kész pazarlás, mondhatnánk, csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog. A faluban ugyanis ,,semmi'' sincs, se üzlet vagy közért, se kocsma, se óvoda, se iskola. Noha Káptalanfalvát a legkisebb, de a ''legmagyarabb” közép-bánsági szórványtelepülésként szokták nevezni, mostanára a magyar szó elveszőben van benne, a fiatalok csak fakultatívan tanulhatják az anyanyelvüket Módoson, no meg persze az idősebbektől, illetve a szüleiktől. Munkalehetőség híján nemcsak a fiatalok, hanem az idősebb korosztály munkaképes tagjai is elhagyják a falut. A település újabb kori történetéhez hozzátartozik, hogy a NATO-bombázás idején ismeretlen tettesek felrobbantották a katolikus imaházat, 2002-re készült el az új templom.
,,Kétkezi munkából élünk''
A településen legutóbb közvetlenül az árvíz után jártunk, azóta  a sártengert leszámítva  nem sok változott, még mindig ugyanaz a cirill betűs helységnévtábla fogad bennünket. Káptalanfalva két egymást keresztező utcából áll: a Žarko Zrenjaninról és a Petőfi Sándorról elnevezettből.
Épp Márton napja van, a falubúcsú, vagyis a 2002-ben Szent Márton tiszteletére felszentelt templomnak az emlékünnepe. Délután fél egy körül érünk a településre. Megdöbbentő üresség fogad bennünket: a központban néhány bódé, a portékájukat kínáló árusokon kívül mással nem is igen találkozunk.
 A mise után már szedjük is a sátorfánkat, nem is igen éri meg kipakolni. De mivel évek óta járok ide a búcsúba, az ideit sem akartam kihagyni  mondja az egyik kereskedő.
Utunk Hécei András termelőhöz vezet. Ebédidőben zavarjuk meg a családot, de szívélyesen fogadnak bennünket.
 Mindenről lehet velem beszélgetni  jelenti be Hécei.  Paraszt vagyok, három munkásom van. A fiam állatorvos, és tulajdonképpen ő vezeti a gazdaságot. Ötven tehenünk van, az 500 liter tejet, amit naponta adnak, a nagybecskereki tejgyárba szállítjuk. Ez a falu sosem volt gazdag, itt mindig munkásnép lakott. A mai napig a kétkezi munkából élünk. Sajnos korán meghaltak a szüleim, és a megörökölt földbirtokon gazdálkodunk. A fiam nagyon keveset dolgozott a szakmájában, belőle is paraszt, gazdálkodó lett. Módoson él a családjával, a két unokám pedig Újvidéken tanul az egyetemen. Mint már említettem, a falu sosem volt gazdag, mostanára azonban nagyon elszegényedett. Kevés a fiatal, és aki itt maradt, annak sincs munkája. Az árvíz után kevesen tértek vissza az otthonukba, többen Módoson építettek házat. Az idősebbek közül sokan örökre eltávoztak közülünk, újszülöttek pedig nincsenek.
A faluban maradt legfiatalabbaknak az iskoláig vagy az óvodáig naponta három-négy kilométer kell megtenniük. Módoson nincs magyar tagozat, szerb nyelven kell tanulniuk a gyerekeknek. Sajnos többen, főleg a fiatalok közül  és nemcsak a vegyes házasságban élők  már nem beszélik az anyanyelvüket.
Hécei András elmondja, hogy az árvíz előtt volt boltja a falunak, de azóta már az sincs. Szerencsére kenyeret minden reggel hoznak, de a többi élelmiszerért be kell menni Módosra.
 Azért a tíz üveg sörért meg néhány kenyérét és tejért nem éri meg egyetlen vállalkozónak sem, hogy üzletet nyisson. Több új ház üresen áll. Hécei szerint sokkal többet ért volna, ha az állam munkahelyekről is gondoskodik, így ugyanis az adófizetők pénzét üres épületekre pazarolta.
,,Évről évre nehezebb''
Kócsó András és felesége, Katica, valamint lányai, Ágota, Ildikó és a már férjezett Valéria 2006 októberében költözött be az új házba. Miként a káptalanfalvi lakosság nagy része, András és felesége is mezőgazdasággal foglalkozik. Azelőtt mindketten munkaviszonyban voltak, de a vállalatuk tönkrement. Katica munka nélkül maradt, András pedig a cége csődbemenetele előtt még nyugdíjba vonult.
 Évről évre nehezebb a helyzetünk, alig tudjuk utolérni magunkat. A deviza árának ingadozása az egész országot kínozza. Kukorica- és búzatermeléssel foglalkozunk, azonkívül négy tehenet is tartunk. Régebben mindig volt legalább fél lánc dohányunk és ugyanennyi cukorrépánk. A tejből tejfölt, túrót készítettünk, és a piacon eladtuk. Most ezt sem tehetjük, a tejpénz pedig még a befektetést sem fedezi. A faluban a dohánytermelésnek nagy a hagyománya. Manapság legalább egy hektárnyi területen kell dohányt ültetni, hogy valamelyest kifizetődő legyen. Akkor viszont nem marad más terménynek hely, pusztán dohánytermesztésből pedig nem lehet megélni. Olyasvalamivel kell foglalkozni, ami egész évben pénzt hoz a házhoz. Korábban ősszel megkaptuk a cukorrépapénzt, amiből kifizettük az adót, a dohánypénzből megvettük a gyerekeknek az iskolai felszerelést, felkészültünk a télre, a túróból és tejfölből pedig a piaci napok alkalmával, szerdánként és szombatonként jött konyhapénz. Akkor még volt kinek eladni a portékánkat. Módoson a kovácsgyár, a varroda és a mezőgazdasági vállalat is működött, a település járási község volt. Manapság a kisgazdaságok nem érdekesek az ország számára - állapítja meg.
A faluban a '60-as évek elején szűnt meg a magyar nyelvű általános iskola, a községháza, a posta és a mezőgazdasági vállalat is. Azóta a gyermekek kénytelenek Módosra, szerb tagozatra járni. A magyar nyelv ápolásáról a református egyház gondoskodik: Kovács Lídia muzslyai tanítónő hetente két alkalommal jár anyanyelvápolást tartani az érdeklődőknek. 2008 októberében a magyar kormány támogatásával előbb a vízvezeték-hálózatot építették ki, majd új kulturális központot kapott a falu, melyben teadélutánokat, születésnapokat, eljegyzéseket és halotti torokat tartanak. A tervek között egy magyar művelődési egyesület, a Módosi Magyarok Egyesületének a megalakítása szerepel, melynek leendő elnöke Kócsó András lenne.
- Én már azzal is elégedett lennék, ha a falu valamikori művelődési életének legalább a töredéke visszatérne. Valaha saját zenekara volt a falunak, havonta bálokat tartottak, melyeknek a híre messze földre eljutott. Remélem, a leendő művelődési egyesület bejegyzése után valami mégiscsak visszahozható a régmúlt időkből - mondja az egyesület leendő elnöke.
A szintén mezőgazdaságból élő Tóth Dezső is nosztalgiával gondol vissza a régi időkre. Elmondása szerint az emberek a szövetkezet idejében éltek a legjobban, amikor ledolgozták a napi nyolc órát, hazamentek, megetették a jószágokat, majd bementek a központba, és ott aztán kedvükre mulattak, vigadtak, táncoltak. Szerinte az, hogy a gyerekeknek az iskoláig vagy az óvodáig naponta több kilométert is meg kell tenniük, nem okoz gondot. Minden tősgyökeres káptalanfalvinak is meg kellett tennie ugyanezt a távolságot hóban, esőben, napsütésben gyalog vagy biciklin mindennap. Élmény volt ez számukra: a barátkozás, a kaland ideje.
- Nem látom túl rózsásnak a falu jövőjét. Talán ha az üres házakat olyanok vennék meg, akik csak hétvégén használnák... Akkor valószínűleg rendben lennének tartva a házak és a környékük is. Káptalanfalva nem vonzó a letelepedni szándékozók számára. Módoson is sok az üres ház, és ha valaki erre a vidékre akar jönni, akkor inkább ott telepedik le - mondja Tóth Dezső.
A jelek nem sok jót ígérnek a bánsági falucska számára. A két éve felavatott két létesítmény, a vízvezeték-hálózat és a művelődési ház talán hozzájárul ahhoz, hogy a közép-bánsági település továbbra is fennmaradjon, ne tűnjön el a térképről.
Káptalanfalvát ma még jelzik a térképek, akárcsak a legtöbb bánsági magyarlakta települést, kérdés azonban, hogy ez meddig marad így. Ma már nemcsak az okoz gondot, hogy a szórványban élők elfelejtik anyanyelvüket, hanem az is, hogy falvaink elnéptelenednek. Sajnos Káptalanfalva riasztó példája mindennek. Vajon hasonló sors vár a többi magyar szórványtelepülésre is? Nem hiszem, hogy erre a kérdésre pillanatnyilag bárki is érdemben válaszolhatna. Mindenesetre Káptalanfalva baljóslatú figyelmeztető jel mindnyájunknak.