- 19. -
Mosott az udvaron... A kiskonyha mellett, fönt az udvar felső részében is, mint a gang előtt, állt egy nagy ecetfa, ez alatt, a teknő fölé hajolva, ahogy szokta, már kora reggel óta erősen dolgozott, dörgölte a ruhákat a bordás mosón, miközben egyik kezével, a tenyerével lubozta, hajtotta rájuk a szappanos vizet, amely a két, kisebb és nagyobb széken elhelyezett teknő végébe folyt. Feje hátrakötve kis alsókendőjével. Hajnalban kelt ehhez is, mint a kenyérsütéshez. És akkor már, vagyis mire én kibújtam - már jól fönt járt, a fák hegyében volt a nap -, ő órák óta keményen dolgozott, dörgölte a ruhákat és a mi elpiszkolt gúnyánkat, viselt rongyainkat. Nyáron az a kevés rajtunk mindig piszkos volt, mint a föld, tiszta piszok, alig vettük fel, rögtön és magunk is olyanok, maszatosak, piszkosak, mocskosak, mint a malacok. Szaladgáltunk kint, fürdöttünk a porban, mászkáltunk a sárban, mint a disznók. Nem voltunk matrózgalléros jó kisfiúk, az biztos (azok valószínű másképp, tán szebben voltak rosszak), mi kutya kölkök voltunk. Emlékszem, kért valamire, de én elfüleltem. Nem érdekelt. Nem akartam, nem volt kedvem segíteni. Gondolom, néhány vödör víz kellett volna a kútról, de én a fa tetejét néztem, vagy a földön járt a tekintetem. Ott a Sanyi, csinálja ő, vagy Irén, mondtam, inkább gondoltam... Node, volt ennél még rosszabb is, mert ez, az ilyen nem huzamosabb állapot volt nálam, amikor napokig semmit se csináltam, semmi hasznosat, nem tettem arrább egy szalmaszálat se, se arrább, se keresztbe, ami egy lenne, ugye... Különös, máskor meg, ha szólt, pl. szedj parét a malacoknak, vagy hozd be a lapátot, ugrottam, mint a szöcske. Mégse lehettem tán olyan elvetemült. De akkor az istennek se. Hogy honnan kapta elő a söprűt, egyszer csak a kezében volt és rám akart vele vágni, a nyelével, ahogy szokta, de én, rafinált, rossz kutya, amikor csapott felém, megfogtam, elkaptam a végét. å mérgesen rángatta, hogy kivegye a kezemből. Hogy rángatta. Én meg tán még vigyorogtam is az erőlködésén. Közben éreztem, milyen gyönge és gyámoltalan hozzám, az én erőmhöz képest. Végül elengedtem a söprűt, és arrébbléptem, elkocogtam.
- Megállj, megállj, te haszontalan. Megállj csak... te, te... - mondta összeszedve az erejét, halkan, szomorúan és rám nézett. (Anyám munkára, dolgozni, robotolni erős, kitartó, de amúgy meg gyönge, fáradt kis asszony volt, 42-44 éves még akkor, csak hat gyermek anyja.) - Majd számolunk estére, ha bejössz, várj csak - tette hozzá.
No, akkor lesz kapsz, gondoltam. Estére azonban elfelejtette. Lecsillapodott, elmúlt a haragja. Nem akart már agyonütni. Mert a lényeg abban a pillanatnyi nagy méreg volt, a keserűség, az mondatta vele.
- Sanyi! - Kisebbik fiát hívta. S nekem úgy tűnt, mintha segítségért kiáltana. De én süket voltam, makacs és kegyetlen, mint annyiszor.
Azért, megint mondom, jobb is voltam, néha, ritkán, segítettem, segédkeztem. S olyankor örültem, hogy sikerült: győztem, legyőztem magam, le bírtam győzni. És jött a víz.... Az ólajtót, mellyel apám letakarta a kutat, mert a belehullt bodzavirág miatt imelygős, édeskés lett az ivóvíz, leemeltem az ajtót a rovásról és jött a víz... az öblítéshez, tisztázáshoz jött, húztam, hordtam, ömlött, erősen, vastagon, adta a kút. Segítettem a teknőt is megemelni, hogy a piszkos kifolyjon. Kicsavartuk együtt a nagyobb darabokat, lepedőt, dunnahajat...
Az eset után, amely nem az egyetlen és ebből a fajtából se az első volt, de nem is az utolsó, elkotródtam, elbújtam. Behúzódtam a ház körül szerte erdősödő nagy zöld, magvas seprűbokrok közé; jó hely volt, játszani s elbújni benne egyaránt kitűnő helynek számított, lehevertem ott, piszmogtam, bogarásztam, bámultam a felhőket, mint éveken át annyit, különösen nyáron, délután, estefelé: csoda volt nekem a felhők játéka... jóízű, tejes növényszárat rágcsálva vagy a tenyeremben kimorzsoltam egy éretlen kalászt, és azt őröltem. Aztán fogtam magam, a szokásom volt, azzá lett, és a barázdán, a nádkerítés mellett lebattyogtam a rétaljára... Volt itt húzva egy nádkerítés apróbb leveles nádból - ki emlékszik már erre -, a kísérleti bolgárkertészet melegágyait takarta észak felől, napos oldalán kiskapáikkal, rövid nyelű, háromsarkos, a kezükbe való, beleillő, nagyon beleillő, belepászoló, szépen belesimuló, szinte beleszületett szárvágószerű kis kaparóikkal lányok hajlongtak, kilátszott a meztelen lábszáruk, gyűjtögették munkaóráikat, dudolásztak, játszottak, nyihároztak, csicseregtek, trécseltek bálakról, legényekről; ősz felé odasütött a nap - ezt se tudja már senki... Itt a kerítés mellett, ahol sokat lesekedtem, hallgatóztam... itt mentem én el akkor, le a rétre. Közel volt hozzánk ez a hínáros, mocsaras, nagy zöld békával teli víz. Lépteimre, emlékszem, a parton sütkérező nagy, rücskös, randa kecskebékák ugráltak, nagyot csattantva vetették bele magukat a rétbe, szétcsapva a vizet, és békésen napozó teknősök csúsztak alá. Leültem a parton, ahogy tettem ezt is annyiszor, és ott pityliköltem, néztem a békákat, némelyikek egymáson, egyik a másikon, egymás hátán voltak és szuszogtak... egy vastag hagymabordóval kavargattam a vizet, kotonyáztam benne. Nézelődtem. És álmodoztam. Felejtettem, próbáltam felejteni. Békaszéket, azt hiszem, már tudtam csinálni - papsajtból fontuk, papsajt szárából. Mint rétszéli gyerek a békák brekegését, vartyogását élethűen tudtam utánozni. Leírni nem vagy csak nehezen, de eljátszani még el tudnám... Ültem ott, míg anyám fönt dörgölte a ruhákat, elpiszkolt, csupa piszok ruháinkat. Ültem és hallottam a kiáltását, többször is, mintha újra és újra kiáltott volna, de a szél, amely meleg hullámokban átlengett, végigsöpört a tájon, elkapta, széttépte...

Ezeket az emlékeket nem lehet soha elfelejteni. Nem tudom.
Egy hang: Gyónj meg.
Gyónni? Gyónjam meg? Meggyónni?
Azt mondtam: ezeket nem lehet soha elfelejteni, nem tudom, de hozzá kell tenni: nem is akarom.
A gyónás, a vallási gyónás pedig: naiv, ostoba és hazug. És bűnös dolog. Nekem ezeket a bűneimet valaki megbocsáthatja (amit nem igénylek), én is megbocsáthatok bűnöket másoknak, de magamnak? Hogyan? És miért?
Ezekre nincs bocsánat.
És tudom: semmire, semmiért nincs bocsánat. És ez így rendben van.