Van ez a fal. Löszből van. A tövében egyszer régen szemétdomb volt. Bűzölgött szomorúan, és tábortűz helyett csak a szemét égett benne. Most pedig egy másik domb van ugyanitt, Dombos Fest nőtt a kitisztított lösz tövébe. Olyan jó lenne, ha minden szemétlerakó és szemétdomb helyén inkább egy fesztivál szerveződne. Sokkal nagyobb, bűzölgésmentes tüzeket lehetne gyújtani. Olyanokat, amelyek az embereket belül is melegítik.

Képzeljük csak el. Mindenkinek eszébe jut legalább egy nagyobb szemétdomb valahol a lakóhelye közelében. Ezekhez közeledve már több száz méterrel korábban fel kell húzni a kocsi ablakát, befogni az orrokat, hogy ne érezzük a maró bűzt. Na most képzeljük el ugyanezt úgy, hogy a kocsi ablakát inkább lefelé tekerjük, hogy a helyszínhez közeledve meghallhassuk a zenét és beszippanthassuk a kürtőskalácsra pörkölődő cukor vagy a sajtos-tejfölös lángos fokhagymás olajának illatát. Igaz, hogy nem minden szemétlerakó mellett van egy gyurgyalagokkal teli löszfal, ám a környezet alakítható, fát mindig lehet ültetni.

Azt javaslom tehát, hogy alapítsuk meg a Szemét Helyett Fesztivál mozgalmat. A Dombos Fest szép lassan épült, gyarapodott, színesedett, terebélyesedett. Ez a helyszín bizonyosan varázserővel bír, hiszen mindenkit elnyel, lehetünk akármennyien, a terünk nem szűkül. Tér. Helyszín. Egy fesztivál esetében ez a legfontosabb. El is csíptem egy beszélgetést az idei fesztiválon: „Ki lép ma fel?” „Nem tudom, nem a program miatt jöttem.” Ez persze mind szép és jó, de azért szót kell ejtenünk a programról is, mely a jubiláris XX. Dombos Fest hírnevét, azt hiszem, csak öregbítette. Remek koncertek, visszatérő és új fellépők, két színpad, plusz egy Dombos Wine Club, Próbaterhelés, Dombos Visual és Dombosi történetek remix, telis-tele irodalommal: Péntek Orsolya, a FISZ, Maurits Ferenc, Lovas Ildikó, Ex Symposion, Szépírók Társasága, Kerékgyártó István, Hizsnyai Zoltán, zEtna, Berta Ádám, Kormányos Ákos és…

Van ez az író. Magyar. Szeret enni s szeret írni. Én meg őt olvasni. Cserna Szabó Andrásnak nevezték el. Könyveit végigfaltam, az utolsó oldal után pedig elégedetten nyaltam végig az ujjaimat. Most a határról egyenesen Kishegyesre szállítottam, ő pedig, nem hazudtolva meg önmagát, Szabadkától elkezdte sorolni, melyik étteremben evett, mi volt a menü, hol volt a legfinomabb a pálinka, leghidegebb a sör, melyik pincér volt a legkedvesebb, és néha már azt éreztem, jobban ismeri vidékünk gasztrokincseit, mint jómagam. Azért a burek tésztájáról lamentáltunk egy sort. Fodor András beszélgetett vele a Dombos-remix keretében, s igaz, nem tudtam minden egyes irodalmi programon jelen lenni, de ezt élveztem a legjobban. Jó, lehet, hogy azért, mert elfogult vagyok. De az is lehet, hogy egyszerűen csak jó volt.

Az életöröm nem tabu, hanem ráadás — hangzott az idei szlogen. Ezt az érzést legjobban csütörtökön olyan 23 óra tájban kezdtük el érezni mi mind, akik ott voltunk a Dombos első napján. Szóval…   

Van ez az együttes. Tele jó zenésszel, énekessel, táncossal. Parno Grasztnak hívják. Valami olyan fergeteges jó bulit rittyentett a már említett fal tövébe, hogy itt-ott szedtük össze magunkat. A zenészek muzsikáltak, mi táncoltunk, s olyan érzésünk volt, hogy soha nem lesz vége, addig fog tartani, amíg mindenki — mint A lovakat lelövik, ugye? című filmben — ki nem dől. Felszabadultság, életöröm és nagyon-nagyon jó zene. A többórás tánc után hiába feküdtem a Fácán Villa legkényelmesebb ágyában, órákon át nem sikerült elaludnom. Az elmém tovább táncolt, azt hiszem. Másnap mégsem voltam fáradt. Szóval többet kellene táncolnunk. Lehet, kevésbé lennénk fáradtak.

A második napot a jazz és a vihartól való, érezhető aggodalom uralta. Én csak örültem, hogy végre fázom egy picit.

Van ez a táncos. Nő, gyönyörű, nőies, légies, párducmozgású, aki cipője sarkával mindenkit földbe döngöl. Egy nő, akinek a flamenco ott lüktet az ereiben, és hangját sem a szélnek kell megsegítenie, hogy eljusson az esőtől sem rettegő fesztiválközönséghez. Ezt a nőt Keck Máriának hívják, és férfiak, nők bámulták Kishegyesen irigykedéssel vegyes ámulattal, rajongással. Nem lehet nem őt nézni, ha a színpadon áll. A zongora azonban nem szereti, ha eső dobol rajta, ezért a századik cseppnél Tomaž Pačnik azt intette: ennyi volt mára.

Aztán csak vártunk. Vártunk és vártunk. Volt, aki azt mondta, nincs mire várni, volt, aki azt mondta, az utolsó zenekar már úton van. Mások azt, hogy másnap lépnek fel, amikor jobb idő lesz. Mivel megtanultam, hogy Kishegyesen nem szabad rohanni, visszaültem várni még egy kicsit. Én és még vagy húszan. Aztán befordult a kombi, melyből egy határtól meggyötört zenekar huppant a fűre, s villámsebességgel kapta elő hangszereit. Hát mi ott voltunk. És a lösz sem ment sehova. Ők pedig megnyugodtak. Kevesen voltunk mi, türelmesebbek, de lassan mindenki elkezdheti sajnálni, aki elsietett, hiszen Gyémánt Bálint triója olyan jazzt öntött belénk, amely ritkaságszámba megy. Magas szint, profizmus, érzékenység. Tökéletes záróakkordja volt az estének.

Harmadik nap. Régen látott barátok, nagy beszélgetések, rozéfröccs, kemencés pizza, sok-sok biccentés. Cirkusz, Félix, falon táncoló Flock Project, Kurináék. Tömény este. Túl gyorsan elmúlt.

S az utolsó nap. Melynek minden évben olyan hangulata van, mint amikor egy jó helyről haza kell menni. Vagy otthonról el kell menni valahova máshova. Népzene, a Bazseva, a Rustico s a várva várt Ötödik Évszak együttes. Finom muzsika egy tündérhangú énekesnővel. Kár, hogy a technika ördöge sokszor recsegtette saját hangulatára a mikrofonokat. Hogy ne legyen még vége a beszámolómnak, most visszaugrom az időben, hiszen írásban ez könnyen megtehető. 

Nyár van. Tűz a nap. Ülök Kishegyesen, a Fácán Villa teraszán, és a képeket válogatom. Nemsokára ebédelni megyünk. Szármát — súgták meg a konyha tüzéhez közeli helyiek. A lányok alszanak, a kávémat és engem pedig lepnek a legyek, de egy idő után már ez sem zavar. Itt valahogy mindig egy kicsit máshogy tudom látni a világot. Lehet, a fényfestés teszi, lehet, az emberek, lehet, a hely ritmusa, nem tudom. De igyekszem megőrizni magamban ezt az érzést, hogy az év hátralevő részében se zavarjanak az engem lepő legyek.