(3.)
Agancsos társalgó
Tudták, hogy a legörgés sokkalta nehezebb, mint a lejtőn felfelé haladni? Fizikálisan bizonyított tény, hogy a lejtőzés tette tönkre a baranyai enyéim izomzatát, ízületeit. Magam is sokat próbáltam ennek lihegtető mibenlétét a Kopasz hegytől balrani Siristyánon, a vörösmarti Deák-szurdok fölötti Várhegyen vagy a bodolai kaptatók valamelyikén, a Szamár-szurdok felé félúton.
A vörösmarti mélyút torkolatában szinte még ma is előttem van teljes szimbolikájával az általam szép fának nevezett, emberfejre nyesett gömbakác. És itt kezdődött azok világa aztán, akik akár a Váralja, akár a hegygerinc löszodúi, a Szúnyog-csárda környéki vízi világ vagy a tökösi töltés felé tartó lapályos embererdejéhez tartoztak is, de mindenikük emlékezete azzal kezdődött, hogy abban a bizonyos Orgona utcában rátalálnak a baranyaiak Júliájára, a tanárnőre. Schneider Júliához fordultak a hegyaljhossziak, ideértve Csúza lakosait is, tanácsért vagy kalácsért az Odriak, a Balogok, a Pilisiek, az Orbánok, a Tataiak meg hosszan sorolhatnám, s ideértem magam is, ha megmártózni szerettem volna a jóság tavának hangulatában. Ha figyelmetlen voltam, kissé korholó, szeretetteljes hangon utasított, az agancsos társalgóbeli leültünkkor:
- Oda ne, az örökre foglalt...
Egy különlegesen kikészített bőrrel letakart fonottvessző fotelszerűségről volt szó, melyben B. Szabó Gyurka ült annak előtte számtalanszor, elmerengve a baranyai szomorkás éjszakák csendes csöndjén, s annak utána, hogy elszólította a Mindenható, utána is, örökre Júlia lakhendijénak az ő számára fenntartott megnyugvási szögleteként neveztetett ki. Miközben néhány B. Szabó által neki ajándékozott vázlatot mutatott, Júlia abban az örök fehérre meszelt társalgóban a monyorósi szülőhelye rőtvadjainak erdeje alatt olybá tűnt nekem, mintha minden őz vagy szarvasgida éke ezen a mennyezeten összpontosult volna halhatatlansággá.
A Vörös-mart, illetve meredek vízpart egyik emlékezetbe vésődött helye a part alatti gádorlakások, a hegybe vájt odúk, ahol a templom egereinek leszármazottai húzták meg magukat, s ahonnan egyenes út vezetett a mennyekbe, azaz a Hegyalja sorra, melynek házaiban nem volt, ami nem volt. A második világégés után aránylag gyorsan állt talpra a szőlőhegy népe, s volt esztendő, mikor a baranyaiaknál boldogabb embereket aligha találhatott a halandó e környéken. Új iskola épült, a régiben a tanárnő telepítette régiségek, a népélet kellékeinek hasznos és haszontalan darabjai verődtek össze olyan egésszé, amelynek összhatásából könnyen ki lehetett hámozni szorgalmas embereinek megrögzött vagy időközben fölcsippentett szokásait, berögződéseit.
Ilyentájt a hordókba sűrített hegy leve forrongott, tisztulási folyamatának közepette történtek a díszhintós fölvonulások, hogy hírét vigyék a csúzaiaknak is, hogy nem csupán aranyló bogyókból, de gyümölcsből is olybá termett, hogy Zágrábig gurulhatnak vele eladásra. Az őszi falubúcsú és a bálok kissé lazítottak a kemény munka okozta görcsölésen, megadták a módját sajátságos vendégszeretetük kifejezésének mindazzal, ami lábasjószág, vagy garatra önthető élvezetekhez tartozónak bizonyulhatott.
Vörösmart és Csúza mezsgyéjén pedig, emeletnyi magasságban szinte, a hegyoldalból ömlött a Tataiak muzsikája. Odébb, az én rokonságom portáin, főleg a Szamár-szurdok felőli részen, egy olyan világ karolt belém s vezetett az emlékek ösvényén Márok iránt, amelybe szinte túl korán csöppentem, édesanyám jóvoltából persze, aki a Bosnyák família elszármazottjaként sokszor bízott aligkoromban az ottaniakra. Odri nagyanyám olyan ötévesen ölelt magához szinte egész nyárra, hogy erősödjek a hegyi levegőtől, de mivel túlságosan életesnek bizonyultam ahhoz, hogy a szőlőben nyugodtan nyesőzhessen tőlem, reggelire nagy karaj kenyeret mártott pálinkába, és a kezembe nyomva addig ügyelt felettem, míglen az alkoholtól elkábulva nem dőltem le a pregacsákkal terített konyhai priccsre, hogy legalább délig ott durmoljak.
Orbánéknál viszont nyaranta, már iskoláskoromban, lovagolni tanultam volna, de mivel a sógor lovai igen csiklandósak voltak, s megugrottak volna alólam, átirányított a szemközti Bosnyák ómamához, kinek portáján egy akkora muraközi ló foglalta el a színt, mint egy ház. Rá minden félelem nélkül felülhettem. Egy szüret alkalmával azonban megtréfált a nagy darab állat: a hegyhátra óriási tejeskandliban vittem volna fel vele a frissen főtt bablevest, de szurdoktájt Bodolának valamitől úgy megzavarodott a jámbor állat, hogy kinyúlott alólam, én meg a kandlival legurultam faluiránt, siratva a kárba veszett ebédet. De érdekes epizód volt baranyai életemből a Bosnyák nagyi egyik elhíresült szüreti menázsija is. Fenn a hegyen tébláboltam a szőlőszedők puttonyai körül, hogy elbírnám-e már a félig rakottat, s ideje jött az energiapótlásnak, hát a murára pattantam, és csigalassún legörögtem rajta az ebédért. Alant viszont csoda nagy csendesség fogadott, csupán az udvarra állított üstben forrt valami, miközben a nagyi, hátát a vén diófának vetve, az igazak álmát aludta, napdelelőn. A többletnek bizonyult kontyalávaló kikezdte állóképességét, olyannyira, hogy mielőtt álomba szenderült, szüreti ebédnek még föltette lábasait, fazekait kifőzni az üstbe.
És a bodolai töpörödött szentem, az Odri szüle? Kincsemnek nevezett, megtörölte alám az ülőhelyet is, és megtanított kenyeret sütni. Olyan másodikos elemista lehettem, mikor vele szitáltam a lisztet a sütéshez, aztán beállítottuk az élesztőt szaporára, az előbbi sütésből kiragadott öklünknyi tészta beáztatásával, majd hajnalban dagasztottunk, szakítottunk, és zsupsz!, a kemencébe, amit előzőleg nekem kellett szárízékkel fogóssá tenni, hogy lángjától izzon a búbos gyomra. Azok a cipók olyannyira fölmagasodtak, hogy sógorom hosszú kése se tudhatta egy mozdulattal az adagot lenyesni róla, aminek fölibe tejfellel szolgálta be a szülém a hasbavalót.
Egyik éjjelen Odri sógorom csak úgy gatyában, ingben ugrott ki az ágyból, s fejszét fogva rohant a közeli gádorházhoz, ahol mozgalmasnak bizonyult az élet. Szülém remegve ölelt magához, és csendesen arról sírdogált, hogy a sógornak baja eshet, azok a bortolvajok netán kárt tehetnek benne. A sokácok bizony tolvajolták a begyűjtött hegykincset, miközben túlnan, a Darázson javában állt az éjjelizene.