Kihalt a becsület
Perisity Irma
2021.02.12.
LXXVI. évf. 5. szám
Kihalt a becsület

A középkorú férfi beszél az életéről, óriási csalódásáról azt állítva, hogy sohasem várt túl sokat az emberektől, de még azt a keveset sem kapta meg. Azt hiszem, másoknak is vannak hasonló gondolataik, hiszen zavaros idők zavaros eseményeket szülnek. Úgy látszik, rossz irányba változik a világ — állapítjuk meg közösen.

— Ha más mesélné, el sem hinném, hogy megeshet ilyesmi, pedig az életemben semmi sem történt a megszokott módon. Megtanulhattam volna, hogy sosem szabad bízni, hinni feltétel nélkül — mondja L. inkább önmagának, mint nekem. — Egyszerű munkáscsaládból származom, anyámnak és az anyai nagynénimnek köszönhetem, hogy főiskolai végzettségem van. Apám hirtelen meghalt, én még meg sem születtem. Talán ennek a következménye, hogy beteges, gyenge alkatú gyerek voltam, félénk, határozatlan. Középiskolába jártam, amikor anyám meghalt, és én a nagynénim otthonába kerültem. Anyának volt egy kétszobás lakása, de mivel nem voltam még nagykorú, a nagynénimhez költöztem, a lakást pedig kiadtuk. Neki csak egy gyereke volt, a férje nem akart másikat, így én valójában a második gyerekük lettem. Nem volt számomra megrázkódtatás, hogy hozzájuk költöztem.

Anyának volt megtakarítása, így nem volt gond a továbbtanulás. Ők is természetesnek vették, hogy tanulni akarok, így anya bankszámlája, a kiadott lakásunkból befolyó bérleti díj és a család segítségével minden gond nélkül befejeztem a kereskedelmi főiskolát. Meg kell mondanom, hogy még felnőttkoromban sem voltam valami vasgyúró, nem is jártam gyakran szórakozni. Szorgalmasan tanultam, mert mindenáron saját lábra akartam állni. Az unokatestvérem ismert sportoló volt, először Németországba, majd Ausztráliába ment, és ott egy véletlen folytán belefulladt egy folyóba. Ott is temették el, a nagynéni és a férje belebetegedtek a fiuk elvesztésébe. A sógor nemsokára meg is halt, a nagynéni pedig betegeskedve élte tovább az életét.

A főiskola befejezése után következett a katonaság, majd megnősültem, és a lakásomba költöztünk a feleségemmel. De a nagynénit rendszeresen, naponta látogattuk, hétvégeken vagy ő jött hozzánk, vagy mi mentünk hozzá, de továbbra is egy család voltunk. Amikor megszületett az idősebb lányunk, a nagynéni azt mondta, mivel neki rajtunk kívül senkije sincs, a lakása a lányomé lesz az ő halála után. Ez nekem egyáltalán nem volt fontos, soha eszembe sem jutott, hogy megjutalmazzon valamiért, hiszen én neki köszönhetek mindent. Nem ellenkeztem, elfogadtuk a döntést anélkül, hogy véleményt mondtunk volna. Persze, az élet ment tovább, a feleségem megbetegedett, és hat hónapos szenvedés után el is temettük. A lányok már felnőttek, az idősebb két éve ment férjhez, a nagynéni továbbra is az én gondom volt. Mivel még nem vagyok nyugdíjas, megtörtént, hogy néha nem tudtam abban a pillanatban menni, amikor valami kellett volna neki. Javasoltam, hogy költözzön hozzám, hiszen én a kisebbik lányommal élek, a lakásban számára is van hely. De nem akarta otthagyni az otthonát.

Aztán egyszer csak azzal állt elő, hogy egy régi munkatársnője egyedül él, és szívesen segítene neki. Én addig sohasem hallottam az említett nőről, de gondoltam, ő tudja, mit szeretne, hiszen mentálisan teljesen ép. Az említett munkatársnő néhány hónapja elvált, és vissza akar jönni a szülővárosába. Állítólag telefonon kereste meg, hivatkozva a régi szép időkre. Meg is érkezett tavaly húsvét előtt, és lakás híján azonnal beköltözött a nagynénihez. Egy teljesen normálisnak tűnő asszony volt, aki igaz, egy kicsit sokat beszélt, de főzött, takarított, bevásárolt. És néhány hónap múlva valamennyi nyugdíjat is folyósítottak neki. Mindannyian örültünk, hogy a nagynéni is jól érzi magát, és engem is egy kicsit tehermentesítettek. A nyáron aztán beteg lett a nagynéni. Egy délután, amikor nálunk volt, azt mondta, a lakást egy saját kezűleg írott levélben a lányomra hagyta, és ott van letétben az egyik ismerősnél, aki megbízható, közéleti személy. Én erre azt mondtam, ne gondoljon ilyesmire, az a fontos, hogy jobban legyen, mert valóban eszembe se jutott soha a régi ígérete. Novemberben hirtelen kórházba kellett vinni, és tíz nap múlva meghalt. A lakásban minden úgy maradt, ahogy életében volt, azzal, hogy ott maradt a „barátnő” is. És a hathetes mise után, amikor elmentünk egy kávéra a lakásba, azzal állt elő, hogy adjam át neki a kulcsot, ő ugyanis az új tulajdonos, és nem szeretné, ha idegennek kulcsa lenne az ő otthonához. Az eszem megállt! Nem azért, mert nem a lányomé lett a lakás, hanem azért, mert erről a nagynénim egy szót sem szólt. Ma sem tudom, hogyan csinálta, de ügyvéd által írt papírja van, melyet közjegyző is hitelesített. Meg vagyok győződve róla, hogy átverte a nagynénimet, de semmit sem tehetek. A bíróságon azt mondták, hogy a nagynéni írásos végakarata semmit sem ér, mert nincs hitelesítve. Nekem nem kell a lakás, de nem tudok belenyugodni, hogy lassan a becsület is kihal az emberekből…

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..