Ülök a vonaton. Közben pergetem le magam előtt újra és újra a legutóbbi találkozásunk pillanatait. Bennük egy vasárnap délelőtti istentiszteletnek a belső elcsendesedésre bátorító üzenetével. Megbűnhődte... Igen, valóban meg. Mi is. Vissza sosem térő évtizedeket áldozva életünkből. Előbb járható élet-ösvényeink, majd leendő élet-társunk felkutatására. Ráadásul úgy, hogy a Gondviselés nemcsak az időt és a helyszínt tartotta mindvégig rejtve előttünk, de még egy picinyke személyleírást sem kaphattunk előlegben egymásról.

Ülök a vonaton. Ezúttal északról dél irányába. Tovasuhanó emlékképekkel körülölelve. A Kisasszony napi, családokat egyesítő és szívósabbá kovácsoló szüretről, kedvesemnek kicsattanó fekete szőlőszemekkel ízesített csókjáról, a Bükk felett elvonuló zivatar nyomán felragyogó szivárványról, a Szépasszony-völgyi kertek tövében fellobbanó esti tábortűz pajkos lángjairól...

A vonat végül célba ér. Alig kevesebb mint kilenc óra út után. Mi több, az érkezési menetrendben feltüntetett időpontnál kemény tíz perccel hamarabb! Mert, ugyebár, mindig van valami új csoda a nap alatt... Már régen kiszálltunk a szerelvényből, mire megszólalt a hangosbemondó is: a 9-es peronra gyorsvonat érkezik. Messziről. Tudom. Azzal jöttem én is. Vissza. Otthonról. Haza. Ide. Távolra. A legközelebbi útra kelésig. Időközben megváltoztatni és jobbá tenni, amit lehet, tudomásul venni a (meg)változ(tat)ásra képtelen dolgokat, illetve megkülönböztetni valahogy egymástól e kettőt. A többi meg úgyis alakul idővel. Mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.