A Tilinkó házaspár: Irén és László - Szalai Attila felvétele

A meteorológusok és a mezőgazdasági okos szakemberek szerint az idei év időjárása ideális feltételeket teremtett a gazdálkodásnak: majdnem egész télen át vastag hótakaró borította be a földeket, a tavasz pedig a naptári idő szerint és kedvező időjárással köszöntött be. Egyszóval: minden optimális, a hírek szerint. Arra voltunk kíváncsiak, vajon a termelők véleménye is ugyanez?
- Hát persze, bármilyen is a helyzet a mezőgazdaságban, az illetékesek szerint mindig minden optimális - mondja epésen Tilinkó László horgosi termelő. - Nem meglepő azonban, hogy épp az beszél róla a legtöbbet, méghozzá badarságokat, aki nem ebből az ágazatból él. Eredeti foglalkozásom szerint kereskedő vagyok, szakközépiskolát fejeztem be, de csak néhány évig dolgoztam a szakmában. Már több mint harminc éve magántermelőként keresem meg a kenyerem. Eleinte főleg gyümölcsösünk volt, de a szervezetlen felvásárlás meg a rendkívül költséges és munkaigényes munka, nem utolsósorban a termény egyre alacsonyabb ára arra kényszerített, hogy áttérjek a szántóföldi termelésre. Pedig gyönyörű almásom és őszibarackosom volt. A 2009. év azonban annyira elvette a kedvemet a gyümölcstermeléstől, hogy kiszedtem az összes almafát meg őszibarackfát. Egész télen hűtőházban tároltuk a gyümölcsöt, fizettük a költségeit, ám tavasszal az elraktározott gyümölcsből tán még tízezer dinárt sem árultunk. Pedig gyönyörű volt az alma. Megpróbáltam visszarakni a termést a fára - mondja fanyar humorral a gazda -, de mivel láttam, hogy se ott, se másutt nincs helye, úgy döntöttem: én bizony nem csinálom tovább. Igaz, a szántóföldi termelés se sokkal kifizetődőbb, de csináljuk, mert erre neveltek bennünket, nekünk ez a munka adja a mindennapi kenyerünket. Tavaly 57 tonna búzát adtam át, ebből a felvásárló szerint 9 tonna szemét volt, így kilójáért 10,70 dinárt kaptam érte. És most ebből a pénzből veszem meg 80 dinárért kilónként a lisztet! Kb. 35 hektárnyi területen gazdálkodunk, az idén búzát, kukoricát, napraforgót és egy hektár cukorrépát termesztek. A cukorrépával is megjártuk, az ősszel ebben már, a felvásárló szerint, majdnem 40 százalékos volt a szennyeződés, kilójáért úgy 2 dinárt kaptam. Hát ennyiért nem csinálom. Az ősszel elvetett búza szép, igaz, a talajvíz miatt kb. 30%-a foltos, tönkrement, a többi azonban zöldell. Igaz, a veszélyeztetett területeken kanálisokat ástak, de abban a munkában aztán nincs köszönet. A kotró kiemelte a földet a dűlőre, de arra már nem volt senkinek se esze, hogy legalább tízméternyire végighúzzák az útig, így a kikotort földkupacok ott tornyosulnak a földek végén. Mivel ez a fránya talajvíz nem tud felfelé folyni, ezért hát marad a földeken. A kukoricát majd most vetjük, ebből lesz a legtöbb - mondja László gazda.
- Ha valami csoda folytán mezőgazdasági miniszter lehetne, mit tenne a mezőgazdaság helyzetének javításáért?
- Rendet - vágja rá gondolkodás nélkül. - És minden politikusnak naponta két napszámot adnék azzal a kikötéssel, hogy beszélhet ugyan a rádióban, tévében amit akar, csak ne avatkozzon a mezőgazdaság dolgába. Eddig ugyanis egyetlen miniszterünknek se volt még halvány fogalma se a mezőgazdasági termelésről. Dulić miniszter asszonynak tisztelet a kivételért, de őt hamar le is váltották. Nézze, a környékünkön annyi a földben a nafta, hogy az nekünk elegendő volna a mezőgépeinkbe. Ésszerűen kellene használni az adottságokat, visszaállítani a rangját a vidék egykor világhírnevű, de azóta tönkretett mezőgazdasági feldolgozóiparának, és akkor nemcsak piaca lenne a termékeinknek, hanem munkahelyek is nyílnának. Sokkal nagyobb odafigyeléssel és hozzáértéssel kellene támogatni a termelést. Van ugyan egy működő területalapú támogatás, de az olyan minimális, hogy szóra sem érdemes. Például még Horvátországban is, amely köztudomásúan még nem uniós ország, a területalapú támogatáson kívül a cukorrépatermelő minden hektár termény után 400 eurós vissza nem térítendő támogatást kap! Hát így már lehet tervezni.
- Egy ekkora gazdaságban mi az asszony teendője? - kérdezzük a háziasszonyt, Tilinkó Irént.
- Most már csak a háztartás vezetése - mondja -, mivelhogy beteg vagyok. De néhány évvel ezelőtt bizony magam is kivettem a részem minden munkából. Csaknem harminc évig jártunk piacra a gyümölccsel, hetente öt napot töltöttünk árusítással, ezenkívül vártak még rám az otthoni teendők is, a földön is, a gyümölcsösben is. Két felnőtt lányunk van, férjezettek, kinek-kinek van otthona, földje, és van négy unokánk. Haza már csak beszélgetni, látogatóba járnak. Meg időnként segíteni, ha szükség van rá. Régebben állattenyésztéssel is foglalkoztunk, sertéshizlalással, kocákkal, sőt még bikahizlalással is, de már alig van az állattartásnak ága, ami kifizetődő volna.
- Sokszor elgondolkodom - szól közbe László gazda -, hogy vajon meddig etetjük még ezt a rengeteg ingyenélőt, akinek a főfoglalkozása a porhintés. Az új mezőgazdasági miniszter feladatul kapta a kereskedelem irányítását is. Már előre látom, mi lesz: ő sem tudja felmérni, mekkora lehetőség rejlik a mezőgazdasági termelésben, hát majd a kereskedelemre fekteti a fő hangsúlyt, ahol lopni lehet. Már mindent elkótyavetyéltek, mástól már nem bírnak mit lopni, csak a mezőgazdasági termelőktől - mondja Tilinkó László horgosi magántermelő.
22 évvel ezelőtt Tilinkóék udvarában egy gólyapár rakott fészket, azóta minden tavasszal rendszeresen visszatérnek. Nemcsak mi ismerjük őket, hanem ők is ismernek minket, mintha családtagok volnának - mondják a háziak. - Aratás után, ha ugarolunk, a hímgólya mindig ott van a tarlón, és annyira degeszre eszi magát, hogy a nagy begyétől alig tud mozogni, jó hosszan kell futnia, hogy végre a magasba emelkedhessen. Olyan, akár egy teherrel megrakott bombázó - mondja László. - És mire én hazaérek a traktorral, ő már a fészkében van. Minden tavasszal óvodásgyerekek jönnek hozzánk, hogy közelről megismerhessék a gólyákat a fiókáikkal - mivelhogy rendszeresen három, négy, sőt öt kisgólyát költ ki a mamagólya. Gondtalanul kelepelnek, beszélgetnek, még a traktorzúgás sem zavarja őket.