Férfikorom delén a július első két hetét mindig tiszai táborozással töltöttük a nejemmel és a komámékkal. Az első néhány évben mindig Adorján alatt állítottuk fel a sátrunkat, csak később kísérleteztünk martonosi és kanizsai nyaralással. Az elején egészen elviselhetőek voltak a júliusok, még a fák hűvösét sem kerestük sátorállításkor. Volt ott a gátőrház alatt egy csenevész fűzfa, arra akasztottuk fel az élelmiszeres tasakokat. A sátraknak és az asztaloknak már nem jutott árnyék, a napernyőknek pedig meg még nem jött el a divatja. A hűvös éjszakákon jól betakaróztunk, és ha vízre mentünk, bizony elkelt a béléses kabát is. A folyóparton  alig volt magasabb a hőmérséklet 10 foknál, úgyhogy a délelőtti meleg szinte jólesett a kora hajnali fagyoskodás után. A nap nagy részét a szabadban töltöttük, felváltva horgásztunk, strandoltunk, főzőcskéztünk vagy csak egyszerűen heverésztünk. Az italokat földbe ásott mélyedés segítségével tartottuk néhány fokkal a kinti hőmérséklet alatt.

A negyedik évben aztán nagy áradások voltak, és csak július második felére lett járható az iszappal telerakódott partszakasz. A megszokott fűzfánkat valaki kivágta, így még annak árnyékát sem élvezhettük. Ragaszkodva a hagyományhoz ismét ott állítottuk fel a sátrakat. Már az első napon láttuk, hogy bizony ez jóval keményebb lesz az elmúlt nyaraknál. Szaharai hőség köszöntött ránk, zsebkendőnyi felhő sem vetett árnyékot a száradó, repedező fekete iszapos partra. Persze a levegő is megállt, szellő sem lebbent a belencsésedett tükörvíz felett. A nap végére a bőröm leégett a hosszú ujjú ing alatt, ezért éjszaka sem tudtam pihenni a sátorban. A puha szivacsmatrac szöges fakírágyként szúrta hólyagos hátamat. Alig vártam a hajnali horgászatot, azt gondoltam, az majd elvonja a figyelmemet az égő fájdalomról.

A csónakkal egy tisztább, növénymentes szakaszt kerestünk, és megpróbáltunk halat fogni a spenótleveshez hasonlító, alig mozduló folyóban. Szunyókálás közben időnként megakasztottunk egy-egy harcsagyereket, és akadt egy alig méretes süllő is. A kifogott halakat drótkosárba tettük, és egy rövid kantáron a csónak oldalához erősítettük. Mire annyira fölénk ért a nap, hogy a túlparti erdő fáinak árnyéka elhagyott bennünket, össze is gyűlt az ebédrevaló. A kölcsöncsónakkal úgy kellett kievezni, mivel motor nem járt hozzá, ezért reggeli helyett már csak a tízórai uzsonnára értünk a táborba. 

Éhesen, szomjasan, fáradtan, ezer nyűgtől elgyötörve kászálódtunk ki a csónakból. Szenvedésünket enyhítette a tudat, hogy legalább nem vallottunk szégyent, hiszen egy soványka ebédre való halat csak kikönyörögtünk az egyébként forráspont körüli folyóvízből. Kiemeltem a drótszákot, megtisztítottam a rárakódott lencsétől, és megkíséreltem kirázni belőle a zsákmányt. Bizony elsőre nem ment, hiszen a hajnalban kifogott harcsák a meleg vízben már régen elpusztultak, illetve megmerevedtek. A kosárba nyúlva egyenként szedtem ki a fehérre abálódott döglött  halakat. Hiába vizsgálgattuk a kopoltyújukat, azok már fakók voltak, és a megmeredt üvegszemek sem éppen biztatóan néztek ránk. Nem kellett különösebben győzködnünk egymást, mivel a halak farkán már foszladozott a húsuk, és a szaguk sem kecsegtetett gasztronómiai élvezettel, ezért jó mélyre ástuk őket.

Mivel nem maradhattunk ebéd nélkül, nem volt más választásunk, mint bemenni a faluba, a henteshez valami bográcsbavalóért. Hogy csalódásunkat enyhítsük, illetve hogy szervezetünk belső hűtéséről is gondoskodjunk, a csomagtartóba egy láda jóféle jeges apatini sör is került.
Mondhatom, a nap hátralevő részében egyáltalán nem zavart bennünket az a fránya július végi kánikula.