* Miért a János Vitézt választottátok a diploma-előadásotoknak?

Ármin: — Egy diploma-előadás kiválasztásakor az a legfontosabb kérdés, hogy mi az, ami érdekel bennünket, és táptalajt nyújt a művészetünknek. Egyrészt azért tartottuk a János Vitézt aktuálisnak, mert ez a darab valahol a fölnőtté válásról szól, és mi is egy választóponton vagyunk az életünkben. Másrészt amikor Jancsi elveszíti a nyáját, választás elé kerül: vagy marad a falujában, vagy nem helyezkedik bele abba a társadalmi rendszerbe, amelybe kényszerült, és bejárja a világot. Mondanom sem kell, hogy az elvándorlás manapság Vajdaságban is nagyon szembetűnő jelenség.

Nóra: — Ez egy igen hosszú próbafolyamat volt. Októberben kezdtük el, és februárig szinte csak a szövegeken dolgoztunk. A szövegkönyvünkben, melyet végül összeraktunk, nemcsak a János Vitéz van benne: Petőfi összes költeményét elolvastuk, ezekből kerültek be részletek, mondatok, illetve egész versek is. A dalszövegeket is versekből raktuk össze, melyeket Bakos Árpád és Pálfi Ervin zenésített meg.

Lea: — Nagyon sok tanárunk segített bennünket az előadás elkészítésében. Többféle művészet alkot itt egységet. Személy szerint az ilyen színházat szeretem, ahol a kellékes egyenrangú a színésszel. Szerintem ilyen színházra kell törekedni.

Ármin: — Az embereknek a legtöbbször az az első kérdésük az előadással kapcsolatban, hogy a daljátékot fogjuk-e játszani. Amikor elkezdtük, megpróbálkoztunk azzal, hogy néhány jelképes nótáját megőrizzük, egy kicsit átírva, de végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy az életút-alakulás párhuzamaként a kezdeti dúros, vidám hangulatú daloktól eljutunk a disszonáns, agresszív melódiákig.

* Nehéz volt a próbafolyamat?

Ármin: — Szerintem akkor jó egy próbafolyamat, ha nehéz. Ha az ember megszenved valamiért, az azt jelenti, hogy a saját maximumát kihozta magából.

* Úgy tudom, igen nehezen verődtetek össze osztályként.

Nóra: — Az első körben hárman mentünk el felvételizni, a második, egy hétig tartó körre pedig Leát és engem juttattak tovább. Az egyhetes felvételi szöveganyagát, a sokféle fiús-lányos jelenetet, melyet tizen-egynéhány emberre terveztek, Lea és én teljes egészében bemutattuk.

Csongor: — A pótfelvételi első napján csak én jelentem meg. Hárman voltunk, nagyon úgy látszott, hogy nem fog osztály nyílni. Ármin és Tihamér ekkor telefonhívásokat kaptak...

Ármin: — Éppen autóban ültem, útban a doroszlói búcsúra, amikor Hajvert Ákos felhívott, hogy másnap lehetne pótfölvételizni. Pótfölvételi nem mindig van, én azonban nem éreztem magam felkészültnek. Felhívtam Hernyák tanár urat, hogy én nem tudom, oda fogok-e érni Újvidékre, merthogy éppen úton vagyok a doroszlói búcsúba, mire ő azt mondta: „Gyerek! Maga akar színész lenni, vagy én?!” Egyébként a fölvételire elkészített anyagokból szerencsére keveset kértek, inkább az improvizáción volt a hangsúly.


Bicskei Anikó felvétele

* Négy év alatt két asszisztensetek is volt...

Nóra: — Az első két évben Pálfi Ervin volt az asszisztensünk, akinek később valamilyen buta törvény miatt választania kellett a színház és az akadémia között. Tőle leginkább azt tanultuk meg, hogy minden rosszból ki lehet hozni valami jót. Akármilyen bugyuta jelenetet találtunk is ki, ha annyira rossz volt, hogy Hernyák tanár úr inkább kiment cigarettázni, Ervin akkor is bent maradt velünk: „ott abban az egy pillanatban volt valami.” Ebből a mozzanatból kiindulva elkezdtünk együtt dolgozni rajta. Táborosi Margaréta pedig folyamatosan asszociált. Például van az előadásunkban egy rész, ahol török lányokként jelenünk meg Leával: itt közösen kielemeztük, hogy egy török lány hogyan táncol. Margó abból indult ki, hogy ez Törökország. Aztán felfejtettük, hogy melyek azok a jellegzetességek, amelyeknek meg kellene jelenniük ebben a jelenetben. Folyamatosan asszociál, és a színészből építkezik. Nemcsak az számít, hogy két török lány bejön táncolva, hanem az is nagyon fontos, hogy hogyan. Margó sok kapaszkodót ad a színésznek.

Lea: — Ervintől azt is megtanultuk, hogy mindenhez értenünk kell. Arra ösztönzött bennünket, hogy zenéljünk, mozogjunk, hogy legyünk ott mindenhol. Példát mutatott, hogy mi mindent tud a színész 24 óra alatt megcsinálni. Viszont amikor Margó megjött, őt is örömmel fogadtuk, mert új formákat, új lehetőségeket hozott, és a két év alatt kialakítottuk a közös nyelvet. 

Csongor: — Hernyák tanár úr, az osztályvezető tanárunk is rendkívül inspiráló. Hogy huszon-egynéhány éves korunkban egy hatvan-egynéhány éves emberről kell példát vennünk... Hernyák tanár úr annyira pörög és annyira éli ezt a világot, hogy nekünk ezekben az években nem szabad megengednünk, hogy az élet csak úgy kicsússzon a kezeink közül. A kemény élet a jó élet.

* De, gondolom, azért nem mindig szólt minden csak a hajtásról...

Lea: — Emlékszem, amikor Csongor, Ármin és Tihamér még egy lakásban laktak, egy este volt náluk egy buli, melyre szó szerint vagy száz ember jött el. Kinéztem az ablakon, és egyszerűen nem láttam a sor végét! Egy hatalmas, szaxofonos buli alakult ki spontán módon, a fél akadémia és a fél Művészklub ott volt, nagyon visszasírom azokat az időket...

Nóra: — Árminnal volt egyszer egy jelenetünk, melyben a tutaj határait gyertyákkal raktuk ki. A jelenet végén Ármin megfojt engem a tutajban, és ott hagy. Miután megfojtott, majd kiment, valami büdöset éreztem, mintha valami égne, de nem látom, mi. Hernyákék nézték a jelenetet, én halott voltam, nem mozdultam, és egyszer csak azt hallottam, hogy Ármin eszelősen üvölt rám, hogy te ez meg az, közben pedig dühödten csapkodja a földet körülöttem. Amikor vége lett a jelenetnek, megtudtam, hogy lángra kapott a hajam, a tűz a hajamon felfelé „mászott”, Ármin pedig ezért improvizált egy jó kis gyűlölködést a végére, hogy elolthassa a tüzet...

* Mi a következő lépés?

Csongor: — Nóra Pesten felvételizik színházrendező, fizikai színházi koreográfus szakirányon, Lea, Ármin és én pedig egy olaszországi ösztöndíjat pályáztunk meg. Erre várjuk most a visszajelzést.

Lea: — Ez egy Erasmus-csereprogram, tehát mi hárman fél évet töltenénk Olaszországban. Utána haza fogunk jönni, és a monodrámáinkat már Újvidéken mutatjuk be.

* Mit üzentek azoknak, akik most készülnek felvételizni az akadémiára?

Lea: — Jól gondolják meg!

Csongor: — Ez egy nehéz egyetem, de minden emlék megszépül... Amennyire nehéz volt, olyan könnyű is. Nagyon sok dolgot megtanultunk, olyasmit is, aminek az élet során is hasznát vesszük.

Nóra: — A legnehezebb talán az első év, az az időszak, amikor még meg kell szokni mindent. Emlékszem, amikor az első évben Tihamér bejelentette, hogy elmegy, majd távozott az osztályból. Pálfi ekkor azt mondta nekünk, hogy nagyon vigyázzunk egymásra, mert csak négyen maradtunk. Azt hiszem, ott értünk mi először igazán össze. Ott tudatosult, hogy ez nem egy olyan hely, ahol csak tengünk-lengünk, itt tétek vannak.

Ármin: — Itt magadon dolgozol igazából, a saját személyiségeden. Nagyon sok készségtantárgynál, például a mozgásnál, a táncnál a tanárok is arra figyelmeztetnek, hogy a siker legtöbbször a hozzáállás, a kis belső döntések függvénye.

Az is fontos emellett, hogy nyitott szemmel járj a világban. Annyi izgalmas embertörténet van körülöttünk, csak nincsenek meg azok az apró receptoraink, amelyek felfogják őket. Szerintem ez az egyetem leginkább ezeknek a csatornáknak a megnyitásáról szól.