„A mai napig nem tagadom, hogy a szakmát a deszkákon tanultam meg. Igaz, megkérdezték tőlem egyszer, nem akarok-e a belgrádi színiakadémiára beiratkozni, de én magyar színésznő szerettem volna lenni...” — vallotta a 80. születésnapja alkalmából készült interjúban.
Sohasem készült színésznőnek, Dimitrijevics Mara, a Topolyai Járási Magyar Népszínház igazgatója „szúrta ki” az egykori kosárlabdázólányt, s 1949 őszén debütált Jožef Horvat Csak a vak nem látja című színművében. Utána még 27 darabban kapott epizód-, majd pedig főszerepet...
A Topolyai Járási Magyar Népszínház megszűnése után, 1960-ban a szabadkai Népszínház magyar drámatársulatához került. „A dicséretig sosem jutottam el, mert ha valamit jól csináltam, legyintettek: Macától ez elvárható! Gyakran megkeseredett szájízzel mentem be a munkahelyemre, de az alkotás vágya mindig felülkerekedett bennem. Aztán pedig felgördült a függöny, felzúgott a taps, s ez az óriási, felém áramló szeretet megvédett mindennemű csalódástól hosszú-hosszú évtizedeken keresztül, egészen a nyugdíjba vonulásomig.”
Legtöbbször drámai hősnőket alakított, noha a komikaszereptől sem idegenkedett. Királynői termete, méltóságteljes megjelenése és hanghordozása szinte predesztinálta a „nagyasszonyok” szerepkörére (Anna királynő — Egy pohár víz; Mariska és Fema — Felfuvalkodott tökfej; Maxine Faulk — Az iguána éjszakája; Mariska és Kamilla — Liliomfi; Bernarda — Bernarda Alba háza; Dorinne — Tartuffe; Bianca — Pablito nővérei; Peachumné — Koldusopera; Tóth Mihályné — A Noszty fiú esete Tóth Marival; Mária — Egy lócsiszár virágvasárnapja; Nagyanya — Nem fáj). Mi tagadás, a színház egyik meghatározó alakja volt, hivatásához őszintén, mélységesen elkötelezett. Nem hajtott fejet sem a kommunista párt, sem a ristići egyeduralom előtt. Férje, kollégája, barátja, nagy szerelme Pataki László színművész emlékét megőrizni igyekezvén, beleegyezését adta a Pataki-gyűrű Díj megalapításába. Az aranypecsétgyűrűt mindig ő maga adta át a kitüntetetteknek meleg, szívélyes szavak kíséretében a délvidéki magyar színjátszás napján, október 29-én...
A Szerbiai Drámaművészek Szövetségétől, valamint a vajdasági színházi találkozókon számos színészi díjat kapott ő maga is. Kiérdemelte a III. Pécsi országos színházi találkozó díját, a budapesti színikritikusok elismerését. Az Életmű Díjat Kisvárdán vette át. Öt évtizedes munkásságáért tavaly augusztus 20-án a Külhoni Magyarságért Díjjal tüntették ki. A megtiszteltetés után meghatódva nyilatkozta a média képviselőinek, hogy meglepetésében nem is tudta felfogni a hírt, idő kellett, hogy elhiggye, ez valóban megtörtént.
Hát nekünk is idő kell, drága Maca néni, hogy elhiggyük, a halál örökre lepecsételte a „szép beszéd királynőjé”-nek ajkát, s elragadta tőlünk az életet jelentő deszkákról...
