Azt állítják, hogy ha a tősgyökeres bácskai ötven kilométernél távolabbra utazik szülőfalujától, két nap múlva már honvágy gyötri. Az élet persze keményebb dolgokkal is szembeállítja az embert, de úgy tűnik, hogy a honvággyal a legnehezebb megküzdeni. Talán azért, mert a honvágy nem is egy országhoz, nemzethez, anyaországhoz, hanem konkrétan a szülőföldhöz, ahhoz a faluhoz vagy városhoz vonz vissza, melynek nevét keresztlevelünkben is feltüntették.
Mi, vajdasági magyarok is szülőföldünk iránt érzünk honvágyat, és - ami legalábbis engem illet - úgy érzem, jobban megdobban a szívem, amikor Magyarországról jövet, a horgosi határátkelőhöz érek - mint fordítva. Különösen az utóbbi időben. Még a NATO-bombázások és Miloševiæ, valamint az embargó idején is igyekeztünk haza, noha egyesek engedtek a kísértésnek, és maradtak. Azt pedig már csak ők tudják, hogy jobb-e így nekik. Ha egyáltalán be merik vallani. A szülőföld, az anyaország és a honvágy közötti összefüggést és különbséget azonban csak az élet tudja meggyőzően megmagyarázni. Emlékezzünk csak rá, hogy a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években milyen nagy örömmel és lelkesedéssel dudáltunk és villogtunk egymásra, amikor Európában autózva, jugoszláv rendszámú gépkocsival találkoztunk! Az akkor még Európa útjain igen ritka magyar rendszámú Trabantok, Moszkvicsok és Škodák viszont nem villogtak vissza, még akkor sem, ha szabadkai vagy újvidéki rendszám volt autónkon. Számukra, úgy látszik, nem voltunk földiek vagy legalábbis jó szomszédok. Egyszer, a hetvenes években Zürichben például a villamossíneket javító boszniai munkások szívesebben szóba álltak velem, mint egy magyar házaspár, akikkel a magyar beszéd hallatán szerettem volna néhány szót váltani. Ők, igaz, akkor még nem mondhattak nemet a szemembe, hanem egyszerűen otthagytak. Talán ezért is dobban meg a szívem, amikor a horgosi határátkelőhöz érek.
El tudja-e egy, állandóan az anyaországban élő gondolni, hogy a 20. század második felében, a 20 milliós Jugoszláviából egymillióan dolgoztak külföldön vendégmunkásként? És 90 százalékuk hazahozta a pénzt, itthon építette házát. Csakúgy a vajdasági, bácskai magyarok is. Róluk van egy kedves honvágy-történetem, melyet néhányszor már nyilvánosan is elmeséltem. Mit csinál egy bácskai vendégmunkás, ha vasárnap délután Münchenben elfogja a honvágy? Kimegy a vasútállomásra, és könnyes szemekkel nézegeti a hazafelé induló vonatokat, abban a reményben, hogy talán földivel is találkozik. Ehelyett azonban egyszeriben földbe gyökereztek lábai, mert az egyik vasúti kocsi oldalán olyan táblát látott, amelyen az állt, hogy: München-Temerin! Túltette magát az irigységen, hogy Temerinnek, lám, közvetlen vagonja van Münchenig, és rohant a peronra, hátha találkozik földiekkel vagy legalább bácskai magyar beszédet hall. Nagy csalódására azonban az utasok többsége olaszul beszélt. És akkor, másodszori olvasásra látta csak, hogy München után nem Temerin, hanem Termini áll! Így nevezik ugyanis Róma legnagyobb pályaudvarát.
Mentségére legyen mondva, hogy a honvágy által kikényszerített könnyek miatt nem látta tisztán a betűket. A könnyek azonban nemcsak a betűket, hanem a szülőföldet is elmosták. Mert földink azóta is Münchenben él. És nem kér már kettős állampolgárságot sem.