1969-ben mutatta be a szabadkai Népszínház Csiky Gergely Nagymama című megzenésített vígjátékát, amelyben - vendégként - színpadra lépett a közönség lélektanát legjobban ismerő magyarországi színésznő, az operettprimadonna, Honthy Hanna - Annak a mézes-mázos világnak ő volt az egyeduralkodója sokáig - Honthy Hanna nagyon hosszú utat járt be, amíg a nincstelenségből, egy Nefelejcs utcai lakásból bekerülhetett a Fővárosi Operettszínházba, akkor még Hügel Hajnalka néven - Az operaház balettkarában már tisztában volt azzal, hogy neki más sorsot szánt a Mindenható, de a színiiskolában nem volt eminens tanuló, mert mindig mást csinált, mint a többiek - Első szerepében, a Tengerész Katóban halovány volt, senkinek sem tűnt fel, a pozsonyi színházban azonban már magára talált - Ő tudta, hogy a könnyű műfaj nagyon nehéz műfaj - 1979. január elsején távozott az élők sorából - Érdekes megjegyezni, hogy a szabadkai közönség mérsékelt lelkesedéssel fogadta a színésznőt, aki nálunk Heck Paula, azaz Szerémy grófnő szerepét vette át néhány este erejéig
Nagyon kemény és rideg időben éltünk akkor, amikor Dévics Imre, a szabadkai színház magyar társulatának direktora és művészeti vezetője - kockázatot vállalva - magyarországi vendégművészeket hívott meg városunkba, fel is léptette őket azokban az előadásokban, amelyek már-már lekerültek a műsorról. Új nevek, olyan karizmatikus művészek, akiknek minden mozdulatát, gesztusát megtapsolták a nézők. Úgy érzem, egyszerű vendégjátékoknál több volt mindaz, amit Dévics Imre megszervezett. Ezt mondhattuk: ,,Ilyen még nem volt!' Mert hozzánk csatlakozott esténként a felülmúlhatatlan Psota Irén és Horváth Tivadar (Irma, te édes, Koldusopera), Mezei Mária (Férjvadászat), Bodrogi Gyula és Voith Ági, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Sinkovits Imre (Az ember tragédiája), Gobbi Hilda és még annyian, a magyar színjátszás élvonalából. Dévics Imre igyekezete nem volt hiábavaló, utódai is fenntartották a kapcsolatot a magyarországi rendezőkkel, színészekkel, díszlet- és jelmeztervezőkkel egészen napjainkig.
Inkább érdekesek, mintsem színvonalasak voltak ezek az előadások a ,,nemzet színészei'-vel. Teljesen mindegy volt, mit csinálnak - sokat rögtönöztek is -, de amint beléptek a játéktérbe, azonnal megjavult a helyzet. Minden helyzet. Mosolyogva kérdeztek valamit, és a közönség már térdre hullott, és meghatottan kacagott, megköszönte az ajándékot. Meg volt lepve, hogy ilyen nagy művészek szólítják meg, fordulnak feléje. A felszínes előadásokban is nagy sikert arattak, akár kedélyes epizodistaként is - például Kiss Manyi a Kaviár és lencse című vígjátékban. De sokat rögtönöztek is a vendégek s a szerepek ezért úgy estek le róluk, mint a kutyáról a rátűzött kalap. Ilyennek akartuk látni őket, ilyenek voltak, hibáikkal együtt szerettük őket. Pécsi Sándort is meg a modoros színészkirályt, Latinovits Zoltánt a Tóték című tragikomédiában.
Honthy Hannáról talán nagy regényre való mondanivalóm lenne. Mindaz hatalmas ,,hazugság' volt, amit a színpadon csinált, de valahogy mégis elhittünk neki mindent. Veszélyes nő lehet az, aki évtizedekig képes uralkodni a színházakban. Kétarcú nő, gonoszkodó és jó istennő. Szerencséje is volt, mert estéről estére, akár Budapesten, akár vidéken, nemcsak önmaga lehetett a pódiumon, hanem ,,valaki más' is. Mosolygott mindig, akkor is, amikor belépett ütött-kopott színházunkba. Megírták róla: ,,Miss Marple kicsicsázva műmosolyog. Igen. Rémületes. De tévedünk, ha ilyesminek véljük, amit látunk. A félművelt középszer ítélete ez. Honthy minden általam látott szerepében olyan, mint egy évezredes munkával kidolgozott, állandó szerep a kínai operában. Ő maga a szerep. Finoman, jó humorral és okosan játszott, a közönséggel is. A létével is filozofált. Elviselhetővé tette az operettet, gúnnyal játszotta, végtelenül lassú tempóban, ami óriási trükk. Megalkotta egy műfaj máig élő játékhagyományát. Erre csak a színháztörténet legnagyobbjai képesek...'
Sokan féltek tőle. Utálatossága - amit a szabadkai színház műszaki emberei is megéreztek - abból fakadt, hogy mindent nagyon komolyan vett. A világ végi haknik - a fellépés nálunk is az lehetett a számára - borzalmas állapotban levő művelődési házaiba is három ruhát hozatott magával, és annyit ismételt, amennyit csak kívántak. A vidéki közönség úgy fogadta, akár egy szentet. Előfordult, hogy ott sorakoztak a gyerekekkel a bejáratnál: ,,Tessék rátenni a kezét! Tessék megáldani!' Nem vicc, mindez valóban megtörtént. Ő nem engedte meg magának, hogy ne legyen tökéletes, és ugyanezt a fegyelmezettséget követelte meg a karmestertől, a rendezőtől, az öltöztetőtől, a takarítónőtől. Ilyen ember kevés van, ezért állandóan összeütközései voltak, írja valószínűleg egyetlen barátnője, Koller Edit. A Hügel Hajnalka néven született sváb származású magyar színésznő, az operettprimadonna mégis a rajongás ama titokzatos tárgya volt - az maradt élete végéig.
Szabadkán olyannak ismertük meg, amilyenné a legendája tette. Úgy öltözködött, viselkedett, akár egy igazi primadonna. Kezén kesztyű volt mindig, az öltözőt gyakran szellőztette, megengedte, hogy színésznőcskéink kezet csókoljanak neki. Pedig ,,lentről' tört fel a csillagokig ő is. Az Operaház balettkarában nyüglődött, s aztán elhatározta, hogy nem marad közkatona a színpadon. A szabadkai előadásban Heck Paula szerepét vette át, Szerémy grófnőét. Maga mellé vette Albert Jánost, Verseghi Jóskát, Bata Ferencet, Kasza Évát, R. Fazekas Pirit, Albert Máriát, S. Puszta Lajost és a többieket. Nem volt ,,falrengető' a siker Honthy Hannával. Nem tudnám megmondani, miért. Méltó volt színházi rangjához Szabadkán is, de a közönség nem érezte a sajátjának. Az előadás után, másnap az utcán doktor Stein Istvánnal futottam össze. Színházunk nagy rajongója ezt mondta: ,,Tudja, Zoltán, azért a Heck Paula sem semmi!' Nem tudom... Ez történt akkor.