A pénz nem boldogít - állítja a bölcselet. Mégsem árt, ha van belőle. Mindig, és legalább annyi, amennyi a kényelmes megélhetésünkhöz szükséges. Ma már az is örömmel tölt el sokunkat, ha egyáltalán megélhetünk valahogy. A munkanélküliség hatalmas méreteket ölt, a nyugdíjak és az átlagfizetések alig érik el a létminimumot.
A közszükségleti cikkek, az élelmiszer, a gyógyszer mellett jelentősen drágul a fűtés, az üzemanyag, a villanyáram és növekszik a különféle szolgáltatások díja is. Tehát minden, ami nélkülözhetetlen ma, a XXI. században élő ember és családja számára. Ez utóbbiaknak, mármint a közvállalatok szolgáltatásainak a díját az alapító, vagyis a községi önkormányzat formálja, sajnos, mindig csak felfelé ,,kerekítve' őket, soha nem az elszegényedett átlagpolgár zsebéhez mérten.
Szabadka a legdrágább szerbiai városok közé tartozik. Elég csak összehasonlítani az árakat más (jóval nagyobb) szerbiai városokéival, és máris igazolt a fenti állítás. Még akkor is, ha ezt a városi önkormányzat folyamatosan cáfolni próbálja.
MARONKA Ildikó szabadkai háztartásbeli:
- Nagyon nehezen tudok csak lépést tartani a drágulással. Munkanélküliként semmi jövedelmem nincs, a férjem tízezer dináros fizetéséből élünk hárman. A kislányom most indul az általános iskola ötödik osztályába, és csak a tankönyvekért meg a füzetekért csaknem háromezer dinárt kellett kiadnunk. Ebben még nincs benne az új iskolatáska, a ruha, a cipő, az uzsonna... Nagyon nehéz ilyen drágaság közepette megélni, hiszen a tüzelőre, az étkezésre is jelentős összeget kell elkülöníteni. Ha csak a mindennapi kenyeret és tejet számolom - hús és gyümölcs nélkül - már el is fogyott a pénz. Hol vannak még a különböző számlák, a ruházkodás, az esetleges gyógyszerek, a télirevaló?! Hetente kétszer eljárok a piacra zöldségfélét árusítani, ezért a megbízómtól kétezer dinárt kapok havonta. Ezt rendszerint otthagyom a postán a vízdíjra és a szemétkihordási díjra, úgyhogy az áramot és a többi szükségletünket már a férjem fizetéséből vagyunk kénytelenek megoldani. Orvoshoz már évek óta nem járunk, még ha betegek vagyunk, sem, mert a gyógyszereket nem tudnánk megvenni. Munkát keresek, de nem nagy sikerrel. Hiába, egy negyvenéves nőt már senki sem alkalmaz szívesen. Így hát marad az alkalmi munka, mások kiszolgálása. Nagyon nehéz, de senki meg nem kérdi, hogy miből, hogyan él a nép. Ez senkit sem érdekel.
HALÁSZ István magyarkanizsai vállalkozó:
- Elképesztő, hogy ebben az országban mindenki csak azzal törődik, hogyan tehetné még jobban tönkre az amúgy is elszegényedett polgárokat. Nem elég, hogy a kisvállalkozókat és a földműveseket szinte nyomorba taszítják a nagy adókkal, hanem egyre csak drágítják az üzemanyagot, az élelmiszert, a gyógyszert és a tüzelőt is. Még ha akadna is olyan bátor fiatal, aki magánvállalkozásba kezdene, azonnal csődöt jelentene a nagy adók miatt. Én már több mint húsz éve fuvarozással keresem a kenyerem, de soha ilyen nehéz még nem volt a megélhetés, mint most. Már elgondolkodtam azon is, hogy feladok mindent. De mi lesz akkor? Miből tartom el a családomat? Miből etetem, iskoláztatom a gyerekeimet? Szörnyű időket élünk. A legelszomorítóbb pedig az, hogy a szegény ember hátáról kíván tovább gazdagodni az, aki a jelenlegi áldatlan állapotokért is felelős.
PIUKOVITY Irén palicsi kereskedő:
- Harminc éve dolgozom eladóként, de eddig még nem tapasztaltam olyan nincstelenséget a vevők körében, mint két-három évre visszamenőleg. Vannak kisnyugdíjasok, akik hitelre veszik meg a kenyeret és a tejet, de azt sem minden nap, csak kétnaponta. Amikor megkapják a járandóságukat, rendezik a tartozásukat, és jöhet az újabb hitel. Van olyan is, akinek csak az előző napi szikkadt kenyérre telik, mert az feleannyiba kerül, mint a friss. Az egyik idős vevőm mindennap elmondja, hogy a beteg gyomra miatt kénytelen a másnapi kenyeret vásárolni. Valószínűleg szégyelli, hogy neki csak erre jut. Ezek az emberek nélkülöznek, és ahelyett, hogy bárki is megpróbálna segíteni nekik, még inkább a nyomorba taszítja őket. El sem tudom képzeli, hogy mi lesz ezekkel a szegény emberekkel, ha beáll a hideg tél. Mert hogy tüzelőt már nem tudnak venni, az biztos. Gyermekeik vagy munkanélküliek, vagy hozzájuk hasonlóan nagyon nehéz körülmények között élnek. Éppen ezért a részükről sem számíthatnak segítségre ezek az elesett, idős emberek. Nem könnyű a panaszt hallgatni és látni a szenvedésüket nap mint nap. Én magam sem tudom, hogyan tudom majd kifizetni a fűtést, ha jóváhagyják a 12 százalékos áremelést. Az év végéig pedig szinte biztos, hogy újabb 20 százalékkal nő a földgáz ára, így nincs kizárva, hogy csak egyetlen helyiséget fűtök majd egész télen át. A városatyáknak úgy tűnik, az a legfontosabb, hogy mindenfelé szétkürtölhetik: Palics az egyetlen település, ahol minden lakos földgázzal fűthet. De hogy miből fizetjük ki mindezt, azzal már nem törődnek.
KÁNYA Antal szabadkai nyugdíjas:
- Én csak azokat az embereket csodálom, akik ilyen nyomorban is meg tudnak élni. Mert nem kétséges, hogy nagyon sok a munkanélküli, akinek semmiféle jövedelme nincs. Mégis megélnek valamiből. Valószínűleg feketén vállalnak munkát, de megélnek. Én húsz éve vagyok nyugdíjas, és a többiekéhez képest aránylag szép összeget kapok havonta. Hat éve már, hogy megözvegyültem, a gyerekek rég kiröppentek a fészekből, így a nyugdíjamból egyedül gazdálkodom. Nem panaszkodom, megvan mindenem, amire szükségem van. Sőt, még nyaralni is eljutottam az idén, úgyhogy tényleg nem jogosít fel semmi arra, hogy panaszkodjam. Ettől függetlenül szemtelenül magasnak tartom a városi közlekedés és a szemétkihordás díját. Nem elég, hogy fizetjük a házadót, hanem az ivóvíz-használati díj is ebben a községben a legmagasabb. Pedig nekünk még ún. vízgyárunk is van, nem úgy, mint más, sokkal nagyobb városoknak. Nagyon sokan vannak azok, akik nehéz, szinte már kilátástalan helyzetben vannak. És nemcsak idősek, hanem fiatalok is, akiknek gyerekeiket kellene bőségben és szeretetben nevelgetniük. De hogyan tegyék, ha egyszer elvették tőlük a lehetőséget? Az ilyen családban a szeretet sem tud kellőképpen kifejezésre jutni, hiszen a mindennapi gondok megölik az érzelmeket. És ez már az országvezetés, a társadalom bűne. Felnő egy korosztály, amely a nélkülözésen kívül szinte semmit nem tapasztalt meg az életből. Milyen jövőt várunk az ilyen elkeseredett fiataloktól?