Tarsolylemez Karosról

A történelmet nem a népszavazások csinálják, hanem egyrészt a hatalmi erőviszonyok, amelyek, ha nem is mindig, igen gyakran járnak együtt égbekiáltó igazságtalanságokkal (lásd a mi esetünkben a trianoni diktátum következményeit!), másrészt a szellem és a morál által hitelesített közösségi akarat, amely, ha nem is mindig, mégis igen gyakran képes határt szabni a hatalmi kényszer durva érvényesülésének. Ez utóbbira is szolgáltat meggyőző példákat a magyar történelem, lásd 1848. március 15-ét, 1956. október 23-át vagy éppen azt a tapasztalatot, miszerint a kommunista diktatúra évtizedeiben meggyengült és megrontott kisebbségi magyar közösségek mindinkább képessé válnak arra, hogy felemeljék fejüket, megszervezzék közéletüket és képviseljék érdekeiket.
Ebben az értelemben gondolom úgy, hogy a december 5-i, kudarccal végződött magyarországi népszavazás még nem utolsó szó egy sok évtizedes nemzetpolitikai vitában, és semmiképpen sem ,,harmadik Trianon'. Nem zárta le, legfeljebb megzavarta a ,,békés nemzetegyesítés' másfél évtizede tartó folyamatát. Őszintén szólva engem nem lepett meg különösebben a referendum eredménytelensége, mivel látni lehetett, hogy maga a népszavazás gondolata zavaros forrásokból ered, látni lehetett, hogy a magyarországi politikai pártoknak a népszavazással kapcsolatos álláspontját nem a kiérlelt és hiteles nemzetpolitikai stratégia, hanem a többnyire kicsinyes és prakticista jellegű pártpolitikai érdek szabta meg, legfőként pedig látni lehetett, hogy a népszavazás maga teljességgel előkészítetlen volt, a választópolgárok nagy többsége a legkevésbé sem tudta azt, hogy mire adja, milyen következményekkel adja a szavazatát, ezért azután az érdekelteknek több mint a fele egyszerűen otthon maradt. Ami nem jelenti azt, hogy az otthonmaradók egy része, alighanem többsége ne értene egyet a ,,békés nemzetegyesítés' stratégiai céljaival.
Köszönhető mindez a népszavaz előkészítetlenségének, a politikai pártok szűklátókörű önzésének, annak, hogy ezek a pártok, tulajdonképpen a politikai paletta mindkét oldalán nem a népszavazás meritumát tartották fontosnak, hanem a 2006-os országos választásokra történő felkészülést. Talán úgy gondolták, hogy a népszavazás ennek a választásnak a főpróbája lesz. Egy valójában nemzetpolitikai jelentőségű ügyet ismét sikerült a pártpolitika alacsonyabb színvonalára (majdnem azt mondtam: mocsarába) süllyeszteni. Eredménye országos zavar, a kisebbségi magyarság körében fájdalmas csalódottság és kiábrándulás. Ez a kisebbségi magyarság ugyanis éppen annak a nemzeti (,,magyar-magyar') szolidaritásnak a megrendülését tapasztalhatta, amely korábban közéleti küzdelmeinek egyik éltető ereje és erős támasza volt. Mondják, hatalmas és némiképp ijesztő is volt a felháborodás a határokon túli magyar közösségekben, mindenekelőtt a székelyek körében. Voltak elfogadhatatlan reagálások is, például midőn egy székelyföldi faluban a román rendőrnek kellett megakadályoznia a piros-fehér-zöld trikolór felgyújtását.
Idáig persze nem kellene csigázni az indulatokat. Ellenkezőleg: most, hogy túl vagyunk ezen a mindenképpen felesleges, kárhozatos és abszurd referendumon, talán a történtek tanulságait kellene rögzítenünk, és választ kellene keresni erre a kérdésre: hogyan tovább? Mit lehetne és kellene tennünk, nekünk, magyarországi és Kárpát-medencei magyaroknak a feleslegesen megszervezett, rosszul vezényelt és kudarccal végződő népszavazás után? Az élet és a történelem ugyanis halad tovább, és az meg a balsikerű referendumnál is sokkal kártékonyabb lenne, ha a csalódottság, a kétségbeesés és a közöny megbénítaná a nemzetpolitikai tervezést, a gondolkodásra kötelezett emberek munkáját, a magyar közösségek elemi szolidaritását.
Már hozzászoktam ahhoz, hogy egy-egy közéleti kudarc után a huszadik század nagy magyar szellemeihez menekülök - keresve a lelki vigasztalódás és a megújuló cselekvés erkölcsi forrásait. Így szoktam fellapozni Ady Endre, Babits Mihály, Németh László, Illyés Gyula vagy Bibó István írásait. Most éppen Babits írásait, minthogy talán ő volt az, aki éppen a nagy történelmi és morális vereségek óráiban rögzítette az újrakezdés és a továbbjutás szellemi tennivalóit. Mások mellett Babits volt az, aki nagy lelki kínokat okozó nemzeti és történelmi dilemmáinkban mindig szenvedélyes józansággal és józan szenvedélyességgel fogalmazta meg azokat a közös igazságokat, amelyekre fel lehetett (volna) építeni a jövőt. (Így történt ez az első világháború kitörésekor, a trianoni diktátum idején és a második világháború előkészületei során egyaránt.) Ezért most az ő írásait forgatom, ezektől várva a jelenre nézve vigasztalást, a jövőre nézve eligazítást.
Nos, mit mond, mire tanít Babits? Először is arra, hogy a magyar nemzet - minden geopolitikai megosztottság, minden határátszabás és persze minden népszavazás ellenére - egyetlen és egységes nemzet, amelynek történelmi, kulturális, mondhatnám így: lelki egysége nem azon múlik, hogy a huszadik század szerencsétlen fejleményei következtében valamelyik magyar közösség Románia, Szlovákia és Szerbia határai közé került, vagy éppen Magyarország határai között maradt. A nemzet történelmi és kulturális identitását ugyanis nem az állampolgárság, az útlevél és a társadalombiztosítási kártya határozza meg és fejezi ki (ámbár az sem baj, ha ezek is kifejezik), hanem mindig az anyanyelv, a kultúra, a történelem és a közösségi identitás. ,,Magyarság - jelentette ki Babits abban az eszmecserében, amelyet 1941-ben Egységes magyarság címmel rendezett a Nyugat című folyóirat - csak egyetlenegy van az egész világon. El se lehetne képzelni, hogy több legyen belőle; olyan lenne ez, mintha teszem azt több példány volna egy emberből. A nemzet éppannyira egyéniség, mint az egyes ember. Lehetséges-e, hogy ez a nemzeti egyéniség lelkében széthasadozzon, ahogy előfordul kóros esetekben egyes embernél is a lelki széthasadás? Igen, nyilvánvalóan lehetséges ez a nemzeteknél is. Sőt mivel tökéletes egészség nincsen a világon, minden nemzet lelki életében állandóan vannak kisebb-nagyobb hasadások. A társadalmi osztályok nem értik meg egymást, a tömegek vágya független a közérdektől, népi ösztön és nemzeti tudat elidegenednek, a jó Menenius Agrippa meséje unos-unton újrakezdődik. Az ősöktől öröklött kultúra, amely a nemzeti közösség magasabb lelki élete, távolról sem fogja át a nemzet egészét, egységgé, ahogy kellene. Mindezek hasadás-tünetek, s mindezek többé-kevésbé megvannak nálunk is. De hogy vidékek szerint hasadozzon szét a magyarság? Hogy kisebb egységek váljanak ki belőle, amelyek pusztán a maguk külön hagyományaiból akarnának továbbfejlődni? Ilyesmire nem tud példát a történelem az őskor óta, amikor népünk egy részét Ázsiában hagytuk.'
Babits Mihály figyelmeztetett ebben az írásában arra is, hogy a magyar nemzet testét nem a trianoni diktátum darabolta fel először, hanem a mohácsi csatavesztés után bekövetkezett korszak, amely három részre osztotta a korábban egységes országterületet. ,,Magyarországot - olvasom Babits szavait - nem a világháború után darabolta szét először a politika. Egyes részei másfél századokig is különválva éltek. De a magyarságuk mindenütt csak ugyanaz a magyarság maradt. Erdélyt fejedelmi udvara kultúrgóccá tette. Saját története s kapcsolatai voltak, s irodalma bizonyos külön színt nyert. De ez mégiscsak ugyanannak az irodalomnak része volt, amely a Pázmányokat és Zrínyieket szülte. Nem különbözött jobban, talán annyira sem, mint később például a debreceni iskola a Kazinczyékétól.'
Végül pedig Babits - nagy európai eszmei hagyományok (így a felvilágosodás, a romantika és a szellemtörténeti irányzat) örököse- és letéteményeseként - még egyszer hitet tesz a nemzetnek mint történelmi és szellemi entitásnak a megoszthatatlansága és egysége mellett. ,,Minden, ami lélek - szögezte le -, egységes és oszthatatlan. Ebben Aquinói Tamás egyetért Bergson Henrikkel. A lelki magyarság is egyetlen és oszthatatlan, s lényegéhez tartozik az egység. De ennek a magyar lelkiségnek lényegéhez és egyéniségéhez tartozik a sokszínűség is. Megkülönböztető sajátossága ez a sokszínűség az egységben. (...) lelkünk s kultúránk sokféle táj színeivel gazdag. Ezer éven át szívta magába egy bekerített, külön kis világ sokféleségét, a történelmi Magyarországot, ezt a magyar glóbuszt, melynél nincsen összetartóbb és egységesebb, s egységében is változatosabb földdarab a földön. Egyetlenegy testnek érezte, mintahogy egy az eleven test, bármily különbözők is tagjai. Egy, mert egyetlen lélek járja át, egyetlen érzés és emlékezet.'
Más Babits-írásokat is idézhetnék, így az 1938 karácsonyán lejegyzett Gondolatok az ólomgömb alatt című személyes vallomását, amelyet halálos betegsége, pusztító fájdalmai és félelmei között írt arról a személyes veszteségről, amelyet az ő számára a történelmi ország feldarabolása okozott, vagy 1939-es A magyar jellemről című nagy nemzet karakterológiai esszéjét, amelyben nagy elődökkel - egy Széchenyivel, egy Kossuthtal - és nagy kortársakkal -, egy Adyval, egy Móricz Zsigmonddal, egy Kosztolányival - egybehangzóan tett hitet a magyarság legfontosabb tennivalója, azaz önmaga megőrzése, a megmaradás közösségi etikája mellett. Az önvédelemnek ezt a történelmi parancsát Babits úgy értelmezte, mint az emberiségnek tett szolgálatot, s nem tudom elkerülni, hogy ne idézzem az ő szavait. A magyarság - jelentett ki a költő - ,,legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba szállásra.'
Mondhatnám, ma is - a kudarccal végződött, mert oktalanul kezdődött népszavazás után is - a Babits Mihály által megjelölt erkölcsi stratégia a célravezető. Ma is ,,magunkhoz való visszatérésre', ,,magunkba szállásra' van szükségünk, s ha ezt elvégeztük, be fogjuk látni, hogy valójában nem egy ,,harmadik Trianon'-nak vagyunk az áldozatai, és legkevésbé sincs okunk arra, hogy elégessük a szabadságharcos nemzedékek vére által megszentelt történelmi lobogót (amely, ugye, nem egy politikai párt és nem egy kormány zászlaja, hanem a magyar nemzeté!). Ellenkezőleg, végre el kell gondolkodnunk a történteken, és meg kell fogalmaznunk a tanulságokat. Már csak annak érdekében is, hogy a kudarccal végződött referendum ne az önemésztő indulatok és az erkölcsi fegyverletétel, inkább a hitelesebb és így hatékonyabb nemzetpolitikai gondolkodás kényszerítő kezdeményezője legyen.
Magam, talán Babits Mihály elkötelezett követőjeként is, három területen vonnék le a történtekből következtetést. Először is abban, hogy a magyar kulturális nemzet intézményes és lelki egységét kell minden korábbinál jobban megerősítenünk. Nagyon triviálisan szólván: a magyar költségvetés lehetőségeit nem felesleges és eleve bukásra ítélt referendumokra, hanem a magyar kisebbségi közösségek intézményes megerősítésére kellene költenünk. (A népszavazásra elpocsékolt három és fél milliárd forintból a jelenleginek több mint a négyszeresére lehetett volna megnövelni az Illyés Közalapítvány hatékonyságát!) Másodszor abban, hogy most már valóban a magyar országgyűlésnek kellene józan előkészítő munkával és méltányos pártközi megegyezéssel törvényt alkotnia a határokon túl élő magyarok magyar állampolgárságáról. Egy ilyen törvény előkészítése legalább egy évtizede várat magára, már régen túl lehetnénk rajta, ahogy túl vannak egy ilyen törvényes rendelkezésen a szomszédaink: a románok, a szerbek, a horvátok és a szlovákok. Ami náluk lehetséges és természetes, az nálunk miért abszurd s elképzelhetetlen? Ezt a kérdést persze a magyar törvényhozásnak és a politikai elitnek kell feltennünk. Végül harmadszor abban, hogy a sikertelen népszavazást megelőző és követő viták talán minden korábbinál erőteljesebben vetették fel az új magyar politikai vezető réteg felelősségének ügyét. Ennek a rétegnek (és kivált az európai integráció körülményei között) a jelenleg tapasztaltaknál jóval felelősebben és szakszerűbben kellene munkálkodnia. Elvégre a politika nem úriemberek és úriasszonyok zárt körű klubjának játszadozására, hanem egy nemzet sorsának jobbítására való.