Hiábavaló igyekezet
Perisity Irma
2018.09.12.
LXXIII. évf. 36. szám
Hiábavaló igyekezet

Vannak emberek, akik bármibe kezdenek is, tervük mindig balul sül el.

A középkorú férfi azt mondja, ő ennek az iskolapéldája, pedig mindenhez a legnagyobb odafigyeléssel viszonyul. De valahogy mindig minden másként sikerül, mint elképzelte.

— Azt hiszem, még az az állítás sem pontos, hogy a terveim másként sikerülnek, mint szeretném — kezdi nagyobb szünet után A. — Az az igazság, hogy életemben talán egyetlenegy tervem sem sikerült. Nagyon sokszor elemzem a múltamat, a sok kudarc kényszerít rá, és mindig arra a fájó felismerésre jutok, hogy a szüleim — főleg az anyám — sosem szerettek igazán. Pedig az egyszülött gyerekük vagyok. Tudja, amíg az ember tizenéves, fel sem képes mérni a családban uralkodó viszonyokat, amikor pedig már huszonéves, akkor viszont egészen másfajta dolgok érdeklik — mindig rohanunk valami után, attól való félelmünkben, hogy esetleg lemaradunk róla. Önmagunkról, a családon belüli viszonyokról csak akkor kezdünk elmélkedni, ha már megtettük utunk egy jelentős részét, azaz amikor éretten fel tudjuk mérni a dolgokat. Én azt hittem, hogy ezt okosan csináltam. Az életem azonban rácáfolt erre…

A szüleim dolgos, becsületes emberek voltak, soha senkivel sem álltak rossz viszonyban. Engem is arra tanítottak, hogy mindenkivel emberséges, jó kapcsolatot kell ápolni, mert a jótettre mindig jótett a válasz. Ők nem voltak érzelgősek, sosem babusgattak, különösen az anyám hangoztatta, hogy a fiúgyereket nem szabad elkényeztetni, mert akkor sosem válik kemény férfivá. Ami az anyagiakat illeti, mindent megkaptam, a szeretetről pedig azt gondoltam, hogy az csak a kiváltságosoknak jár, így nem panaszkodtam. Középiskolát fejeztem be, leszolgáltam a katonaságot, majd megnősültem. A szüleim kedvelték a feleségemet, nem engedték, hogy albérletbe költözzünk. Igaz, a kétszobás emeleti lakás nem volt éppen tágas, de anyámék kölcsönt vettek fel, a kisvárosnak ebben a csendes részében vásároltak telket, majd felépült a családi házunk, melybe a szüleim legalább három unokát terveztek.

Csakhogy sajnos egy sem lett, és a sokéves kivizsgálások sem adtak pontos választ, kinek a „hibájából”. Viszont jól megvoltunk egészen addig, amíg apám hirtelen meg nem halt. Akkoriban kezdett romlani nálunk az élet, bekövetkezett a rémes infláció, majd a gazdaság lassú összeomlása, így hát egyre jobban kellett küzdenünk. Anyám munkanélküli lett, majd a feleségem, végül pedig én is. A házra felvett kölcsönt törleszteni kellett, ha meg akartuk tartani az otthonunkat. Nem maradt más választás, kanyargós utakon sikerült kijutnom Svájcba. Négy évig dolgoztam ott, s ez alatt az idő alatt mindössze háromszor voltam itthon, mert akkor már javában folyt az ország széthullása, én pedig katonai behívót kaptam. Különféle csatornákon át küldtem haza a pénzt, így anyám és a feleségem nem éheztek, illetve adósságuk sem volt. De a feleségem megelégelte a magányt, és néhány hónappal a hazaérkezésem előtt beadta a válókeresetet. El tudja képzelni, milyen érzés volt a bíróságon, amikor megjelent az ügyvéddel? Hiszen még ennek a költségeit is abból a pénzből fedezte, amelyet kint kerestem meg. Mindegy, elváltunk. Anyám sokszor vetette ezt a szememre, amikor azonban megkérdeztem tőle, miből fizette volna ki a házra felvett kölcsönt, mindig elhallgatott.

Itthon lassan rendeződtek a dolgok, anyám talált magának egy olyan munkát, amelyet otthon is végezhetett, így volt egy kevéske saját jövedelme. Viszont megkezdődött az engedély nélkül épült házak legalizálása, mely az első fordulóban jelentős összeggel terhelte meg a családi költségvetést. Nem volt más kiút, ismét összecsomagoltam, és újabb öt évet húztam le Svájcban. Amikor hazalátogattam, anyám sosem panaszkodott, mindig minden rendben volt. Én kint megismerkedtem egy bánáti asszonnyal, akivel jól megértettük egymást. Nem akartunk összeházasodni, csak enyhíteni az idegenben ránk törő magány érzését. Közben megtudtam, hogy anyám itthon eltartási szerződést kötött a volt feleségemmel, aki oda is költözött hozzá. De előbb persze megvárta, hogy legalizáljam a házat, kifizessem az elmaradt adóhátralékot, stb. Amikor öt év után végleg hazajöttem, anyám azt mondta, az lesz a legjobb, ha elköltözöm, a volt feleségem ugyanis nem érzi magát szabadnak, ha én ott vagyok! Gondolkodtam, mit tegyek. A saját anyámat mégsem szerettem volna beperelni, ő pedig nem látta, hogy a volt feleségem ügyesen manipulálta őt. Amikor szépen elsoroltam neki, mi történt volna a házzal és vele is, ha nem igyekszem megtartani a családot, anyám csak annyit mondott: sajnálja, hogy hiábavaló volt az igyekezetem. Mint kiderült, ő és a volt feleségem úgy gondolták, haza sem jövök. Azóta eltelt három év. Anyám még él, de azt mondja, ne zavarjuk egymást. Hát csak messziről szurkolok, hogy éljen még sokáig. Legalább addig, amíg segíteni tudok neki!


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..