A fénykép középpontjában táncoló pár a szobában táncoló párok között, amiképpen az egész városban, a közeli fürdőhelyet is beleszámítva: a legszebb.

Tudom, hogy efelől senkinek sincs kétsége, aki csak rápillant a fotóra, hiszen a fényképeknek éppen ez a lényegük, a kíméletlen őszinteség, mellyel feltárják az apró pörsenéseket, és megmutatják a nagy csodákat, melyekre máskülönben mindenki fütyülne.

A pletykás nénikék terepére is tévedhetnénk, de ahhoz polgárság is szükségeltetne, az pedig nem volt, amint ez a fénykép is mutatja, amely a nem létező polgárság (jól nevelt) gyerekeinek egyik házibuliján készült.

A nagy csodák sorába tartozik a pöttyös ruha.

A nagy csodák sorába tartozik Paul Anka.

You are my destiny,
You share my reverie,
You are my happiness,
That’s what You are…

Úgy tűnhet, nem hallani a fotóról a dalt, azt hihetné bárki, hogy a fénykép néma. De ha jobban odafigyelünk, ha megpróbálkozunk a pletykás nénikék tekintetével, láthatjuk, hogy Paul Anka hangja siklik a szoba mennyezete felé, megcsuklik, szaltót vet, és beveti magát a táncolók közé, a fehér ingek és nyakkendők, a jelentéktelen ruhák és a gyönyörű pöttyös közé.

A fehér ruha és a lábaskék pöttyök úgy töltik ki a szoba forróságát, hogy mindenkit eljelentéktelenítenek. Ez azért is van, mert ruhákat viselni is tudni kell, de most nem erről van szó, hanem csak az anyagról, a fehér, matt taft anyagról.

Hét-nyolc évvel később a ruhát darabokra vágják, fölszabdalják, a lábaskék pöttyök szerteszét gurulnak a finom fehér anyagról, sikoltanak, rettegnek, értetlenkednek, nem ilyen jövőről ábrándoztak, míg Paul Anka hangja ringatta őket a házibulikban, viszont a komoly tekintetű lány, a ruha úrnője éppen ilyen életet akart, nem habozik, kezében a hatalmas olló, és csak vágja, szabja, rángatja az anyagot, míg egy aprócska, derékban szabott, ráncolt szoknyarészes, ujjatlan ruhát nem varázsol belőle, a kislány, amikor felhúzza, csak pörög, forog, imádja, ahogyan a pöttyök előbújnak a szoknyarész ráncai közül, elszédülne, ha elszédülne, de nem fog.

Van benne valami az anyja komoly tekintetéből, elszántságából, abból a határozottságból, amellyel a világba néz. A fotón csak egy pár néz ünnepélyesen, emelkedetten, komolyan, lélegzetvisszafojtva a fényképezőgép lencséjébe, a pöttyös ruhás lány és a világjóképű fiú.

Egy pár a csók előtti másodperc édes bizsergésében, a másik pár lány tagja csukott szemmel ring, az őt vezető fiúban nincs meg a kellő erő és erény, hogy megfelelő magasságba tartsa a lány kezét, a harmadik pár fiú tagja a távolba néz, a tengeren túlra lát, Szentgyörgyi doktorig. Eljut oda. A lány nem táncol vele, ő itthon marad. Itthon hagyja.

Mindez sokkal később fog történni, talán akkor, amikor a kislány vidáman pörög, sikongat, lesi a lábaskék pöttyöket, amint előbukkannak a fehér ruha ráncai közül, az anyja tekintetét is látja, minden fordulatnál, mosolyát, barna szemének szigorú biztatását, egyszerre repülni és földhöz kötve maradni, ezt kell megtanulni, ezt kell megtanulni.

A fényképezőgép lencséjébe emelkedett komolysággal néző pár, a házibulin táncoló párok között az egyetlen, amelyik észleli a külvilágot, a fotóst, aki kétségkívül részese a történetnek, éppen úgy jelen van, mint az énekes, akinek hangja szaltót vetett és bebújt a lányok nyakába.

A fényképen csak két fiú van, akiben megvan a kellő erő és erény, hogy megfelelő magasságba tartva a lányok kezét, vezessék őket a házibuli kacskaringós pillanatai között, a zene, a forróság, az átizzadt fehér ingek és finom-keskeny nyakkendők szorító-érintésében.

A házibuliknak (’62 tájékán), csakúgy mint a mozinak, még volt jelentőségük az élet szempontjából: A pöttyös ruhás lány majdnem két évtizeddel később, mint igaz barátnőjét gyászolta Natalie Woodot, az értetlenség végül magyarázkodásra kényszerítette, így derült ki, hogy élete meghatározó élményének tekintette az 1961-es Elia Kazan-filmet, a Ragyogás a fűben címűt. A kérdésre, hogy ugye, ugye, a házibuliban még sűrű hajú fiú (egy kissé, de csak egy kissé) megritkult hajával kétkedőn bólogat, igazából a fejét rázza, de ezt a lány nem veszi észre...

A lábaskék pöttyökkel díszített csodálatos kisruha a padláson összegyűrve, de megőrizve szívja magába a port, a cserepek közt megvillanó napfényben fürdik. Csodálkozva emelem a magasba. Sokáig azt hittem, ez maga a boldogság, a fehér anyagba kapaszkodó kék pöttyök.

A komoly tekintetű lány, akár Natalie Wood-Wilma Dean Loomis, de mégsem. Éppen ellenkezőleg: erősen, bátran, akárcsak azon a réges-régi fényképen, egy csodás házibuliról, komolyan néz, nézi a kezemben tartott ruhácskát: nincs benne meghátrálás, megbánás: az volt a kedvenc ruhám, mondja.